„Van valami udvarlófélém, de még nem szoktam hozzá. Igazán nagyon kellemes férfi, és pazar lakomákkal halmoz el, de néha elfog az érzés, hogy a könyvekben megírt udvarlók jobban érdekelnek, mint aki épp velem szemben ül. Micsoda gyáva, elmaradott, elferdült gondolkodású némber lesz belőlem, ha ez igaznak bizonyul!”
Karácsonyra kaptam ajándékba ezt a könyvet, és bár nem sokkal az ajándékozás után elkezdtem olvasni, idővel abbahagytam. Valahogy nem éreztem rá az ízére, túlságosan összevisszának tűnt, nem láttam át a történetet, úgy tűnt, túl sok a szereplő, akiknek személyiségét, élettörténetét levéltöredékekből kell összerakni, mintha puzzle lenne.
Merthogy a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság egy levélregény. Mindenki ír mindenkinek, szép hosszú leveleket – ezeket olvasva az ember azt kívánja, bárcsak neki is ilyen költői és intelligens levelezőpartnerei lehetnének. Van abban valami különleges, amikor várod, hogy megérkezzen egy efféle levél, függetlenül attól, hogy postai vagy elektronikus változatról van szó. A mosoly, ami elterül az arcodon, amikor először megpillantod, felméred a hosszát, majd az olvasás élvezete. Kicsit ezt idézte ez a regény.
A történetről dióhéjban annyit, hogy nem sokkal a második világháború vége után játszódik, és egy újságírónő, Juliet Ashton a főszereplő, aki egy véletlen folytán levelezni kezd egy férfival a csatorna-szigeteki Guernseyről. Szóba kerül a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság, és a minden lében kanál, kíváncsi Juliet persze azonnal mindent tudni akar, így hát levelezésbe bonyolódik a Társaság többi tagjával is. Kiderül, hogy Guernseyt megszállták a németek a háború alatt, és azért kellett megalapítaniuk az olvasókört, hogy mentsék az irhájukat egy malacvágás alkalmával. Mindezt némi magánéleti drámával megspékelve kapjuk, hiszen Julietnek közben udvarolni kezd egy amerikai férfi is.
Rettenetesen élveztem a könyv első felét. Tele volt élettel, vicces volt, Juliet is jópofának bizonyult legtöbbször. (Ehhez persze hozzá kell tennem azt is, hogy voltak bizonyos ellenérzéseim vele kapcsolatban, mert nem szeretem ezeket a típusú embereket, de itt még semmi gondom nem volt vele, mert csak a jó oldalát láttam: egy vicces és független fiatal nő jelent meg előttem.) Már el is döntöttem, hogy milyen pozitív kritikát fogok írni erről a regényről, mert mennyire feelgood az egész. Tetszett Juliet is, Mark is (az amerikai, aki udvarol), Sidney, és a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság tagjai is. Aztán jött a könyv második része, Juliet elutazott Guernseyre, és kezdett eltűnni a mosoly az arcomról.
Nem is tudnám igazán szabatosan megfogalmazni, hogy mi volt a problémám azzal, ahogyan a történet alakult. Klisés volt, igen. De ez nem feltétlenül baj, szeretjük néha a klisés történeteket is, ha jól van megírva. Akkor hát mi nem tetszett?
„Én nem akarok férjhez menni csak ezért, hogy férjnél legyek. El sem tudok képzelni fájdalmasabb magányt, mint hogy életem hátralévő részét olyasvalakivel töltsem, akivel nem lehet beszélgetni, vagy ami még rosszabb: akivel nem lehet hallgatni.”
Talán az, hogy Juliet egy kicsit átment ellenszenvesbe. Az addig független, vicces nőből hirtelen romantikus, szerelmes kisasszony lett, aki örökbe akart fogadni egy random gyereket. Oké, értem én, hogy azért eltelt ott néhány hét, hónapocska, és megszerették egymást az árva gyerekkel, akit a Társaság tagjai nevelnek, de ez akkor sem így működik. Arról nem is beszélve, hogy ez a Kit iszonyatosan irritáló volt. Mindenki, és ezt szó szerint értem, mindenki odáig meg vissza volt tőle. Mindenki babusgatta, mindenkinek ő volt a szeme fénye. Bármit tett, az tökéletes volt, természetesen ő volt a legszebb, legokosabb, legviccesebb kislány az egész világon, és nyilván jóval érettebb dolgokat mond és csinál, mint ahogyan azt egy négyévestől elvárná az ember.
És maga a történet is… A Juliet életében szereplő férfiak közül az egyikről egyértelmű volt, hogy nem ő lesz majd a hölgy szívének választottja, a másikat gyorsan meleggé tették (he? mi van? most ez hogy jött?), és aztán végül egy aprócska bonyodalom után persze jöhetett a nagy egymás nyakába borulás a megmaradt férfiúval. Jaj már! Arról nem is beszélve, hogy az én fejemben ez a jóember valamiért 15-20 évvel idősebbként élt a főhősnőnél. Lehet, hogy csak én értettem félre valamit, esetleg összekevertem valakivel, de mintha lett volna egy ilyen utalás. Más korosztályba soroltam őt valamiért. Egyébként értem én azt, hogy nem a másik férfi lett a befutó, mert nem illett Juliethez, de ez? Hiszen alig ismerik egymást! Aztán hirtelen nagyon szerelmesek vagyunk, amiről eddig egy szót sem szóltunk. És sokszor csak hallgatunk egymás mellett, de jaj, az is milyen jó!
Ehhez még hozzátartozik az is (bár ezt könnyebben elnéztem), hogy néhány hét levelezgetés után máris úgy fogadták Julietet a szigeten, mintha ezer éve ismernék, és mintha csak egy egyéves körútról érkezett volna vissza hozzájuk. Azért ez általában nem így működik. Valahogy minden túlságosan tökéletes volt. Semmi gond, semmi összetűzés, mindenkivel azonnal puszipajtások voltak és imádták egymást. Ami bonyodalom akadt, az is kívülről érkezett, illetve olyan szereplőktől, akik már az elején is antipatikus karakterként voltak ábrázolva, tehát nem volt meghökkentő, hogy ismét bosszúságot okoznak.
Egy kicsit elrugaszkodottnak éreztem a befejezést, mégpedig valószínűleg azért, ahogyan megírták. Pedig a regény legelején rögtön felmerült bennem ez a végkimenetel, úgyhogy azt sem lehet mondani, hogy derült égből villámcsapásként jött. De egyszerűen nem drukkoltam érte. Sőt, minél közelebb jutottunk a végéhez, annál inkább abban reménykedtem, hogy jön valami fordulat, valami váratlan esemény, egy hirtelen jött kitárulkozás, és új irányt vesz a sztori. Nem vett.
Simán lehetett volna ez a könyv 8-9 pontos, de annyira csalódtam a végében, hogy csak 7/10 lesz inkább. Jó volt, érdekes olvasmány, vicces, kedves – de talán nekem ez már túl sok. Nem vagyok az a csöpögősen romantikus alkat, de igenis szeretem a jól megírt romantikus regényeket – kifejezetten kedvelem például Jane Austen regényeit, csodásak. Ennek nem sikerült annyira belopnia magát a szívembe. Ha eszembe jut, inkább dühöt és csalódottságot érzek, mert annyival többet is ki lehetett volna hozni belőle.
A fordítás nem volt rossz, néha éreztem, hogy angolból fordították, de azért összességében rendben volt. Tudom, hogy több dolgon is megakadt a szemem, de végül nem jelöltem be mindet, csak egyet-kettőt. Például ezt: „a szépség a bőr alatt véget ér”, ami nyilván a „beauty is skin-deep” lehetett eredetileg. Nekem nem tetszik az, ha meghagyjuk ezt szó szerint, de ez persze csak az én személyes preferenciám. Aztán ott volt a „szónoki kérdés”, ami rhetorical question, és mi ezt magyarul költői kérdésnek hívjuk. Szerintem lényegtelen, hogy költészetről van-e szó, egyszerűen ez a neve. Persze, látom, hogy ez az álláspontom támadható, kisebb vita tárgya volt Leiteréknél is.
Egyébként egy nagyon szép könyvről van szó, jó érzés kézbe venni. A lapok kifejezetten vastagok, kellemes tapintásúak, és a borító is nagyon szép. Büszke lehet rá a Park Könyvkiadó, igazán nagyszerű kiadvány.
Borító: 7/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: Sidney
Amit leginkább élveztem: A közösséghez tartozás érzetét.