Tudom, elég későn sikerült végre elolvasnom A végső áldozatot, de tudtam, hogy ha egyszer belekezdek, akkor egyszerűen nem fogom tudni lerakni. Nem lesz alvás, nem tanulás, nem lesz semmi – az egész napom rámegy majd az olvasásra. És igazam is lett: a mai napot azzal töltöttem, hogy elolvassam a Vámpírakadémia hatodik, egyben befejező részét.
Tulajdonképpen nem is tudom, hogy maga a történet nyerte el annyira a tetszésemet, vagy csak boldog voltam, hogy visszatérhetek ezekhez a szereplőkhöz, egy kicsit újra beleszerethetek Dmitrijbe, drukkolhatok Lissának, együtt szenvedhetek Rose-zal…
Jól volt felépítve a történet, és minden szál érdekes volt, bár sokszor azt éreztem, hogy igen, íróként én is így csináltam volna, pont a lényegnél hagytam volna abba, és a folyton félbeszakítós dolgokból kicsit elegem van, de azért még elment ez is.
Az, hogy kit választ végül Rose, a legkevésbé sem volt kérdéses számomra. Amire viszont kíváncsi voltam, az az volt, hogy hogyan jut el idáig. És imádom az írónőt, amiért nem változtatta egy hatalmas Twilight-szerű szenvedéssé az egész szerelmi háromszöget. Mondjuk egy kicsit több romantikát és érzelmekkel foglalkozást el tudtam volna viselni, de szerintem ez csak hangulatfüggő volt.
Ami viszont meglepett, az az, hogy mennyire érettnek találtam Rose-t. Határozottan keresztülment egy kis karakterfejlődésen, ami a javára vált. És mondjuk ott van ehhez képest Anita Blake, aki, őszintén szólva, kislánynak tűnik Rose mellett. Ez pedig érdekes, ha belegondolunk, hogy Anita a nagylány szerepébe van öltöztetve, Rose pedig a lázadó tinédzserébe. Emellett az is érdekes volt, hogy Dmitrijnek láthattuk az érzelmesebb oldalát, amit mondjuk nem feltétlenül sorolnék a karakterfejlődés címke alá, de azért tetszett.
Attól tartok egyébként, hogy a nagy meglepetést (miszerint hogy ki is Tatjana gyilkosa) kicsit elrontotta az írónő. Egyetlen sor kellett hozzá, és nem a megfelelő időben jöttem rá, hogy ki a gyilkos. Valami kis sejtés már előtte is volt bennem, de mikor leírta, hogy Rose körülnéz a teremben, és a pillantása összetalálkozik az egyik szereplővel, akkor már teljesen nyilvánvaló volt a megfejtés. Ezt én nem csináltam volna.
A fordítással kapcsolatban is vannak most problémáim. Összességében jó volt, természetesen, de nagyon sokszor éreztem azt, hogy hm, igen, itt ez lehetett az eredeti, és ezt én inkább máshogy írtam volna, mert az valahogy magyarosabb lenne. Kicsit az volt az érzésem, mintha a fordítónak gyorsan kellett volna dolgoznia, és ezért nem gondolkozott el egy-egy dolgon. Ami mondjuk ebben a szakmában nem meglepő, sajnos, mármint az idő hiánya.
Összességében le lennék sújtva, hogy véget ért a sorozat, ha nem tudnám, hogy ott a spinoff, azaz a Vérvonalak sorozat. Engem magával ragadott a világ már az első könyv olvasásakor, tehát egészen biztosan el fogom olvasni az új könyveket is. Nagyon élveztem a könyvet egy-egy kisebb hiba ellenére is, úgyhogy 9/10-et adok neki.