EN: Diagnosed with Stage IV thyroid cancer at 12, Hazel was prepared to die until, at 14, a medical miracle shrunk the tumours in her lungs… for now.
Two years post-miracle, sixteen-year-old Hazel is post-everything else, too post-high school, post-friends and post-normalcy. And even though she could live for a long time (whatever that means), Hazel lives tethered to an oxygen tank, the tumours tenuously kept at bay with a constant chemical assault.
Enter Augustus Waters. A match made at cancer kid support group, Augustus is gorgeous, in remission, and shockingly to her, interested in Hazel. Being with Augustus is both an unexpected destination and a long-needed journey, pushing Hazel to re-examine how sickness and health, life and death, will define her and the legacy that everyone leaves behind.

HU: A rákellenes csodagyógyszer összezsugorítja a tumort, és biztosít még néhány évet Hazelnek, ám ő így is folyamatosan a végső stádiumban van, és a diagnózisában már megírták az élete utolsó fejezetét. De amikor a támaszcsoportban megjelenő, isteni Augustus Waters képében bekövetkezik a nem várt fordulat, Hazel történetét is át kell írni… 

Barátnőm unszolására (no meg a könyvet övező hatalmas hype miatt) elolvastam én is a The Fault in Our Stars című regényt (magyarul Csillagainkban a hiba címmel jelent meg a GABO kiadó gondozásában). Eredetiben olvastam, sőt, meg is vettem, mert tényleg nagyon sok jót hallottam róla. Vágjunk is bele a kritikába!

Az én példányomat nem a filmes borító díszíti, és bár azt szépnek tartom, ezzel sincs semmi gond. Talán egy kicsit kevésbé kifejező, mint lehetne, de kellemes látványt nyújt. Tetszik, hogy bár a szokásos unalmas ajánlók vannak a könyv elején, nem a hagyományos módon tálalták, hanem a méltató szavak körülveszik a két kis felhőt.

Ami nagyon megfogott a könyvben, az a stílusa volt. Őszintének tűnt, sokszor fájdalmasan is annak, de ehhez a témához erre és a realisztikus ábrázolásra volt szükség. Néha persze el-elgondolkodtam, hogy vajon mennyi kutatómunkát fektetett az író ebbe a regénybe, illetve mennyire tudta vajon eltalálni egy rákos beteg gondolatait, de ezt szerencsére nem tudom objektíven megállapítani. Sokszor oldotta ironizálással, humorral a történések feszültségét az író, és nagyon jó stílusban tette mindezt. Nem éreztem túl soknak, és kifejezetten élveztem ezeket a részeket. Talán ez volt a legjobb az egész regényben.

Hazel szimpatikus volt, néha kicsit gyerekes, néha igazán felnőtt – de hát milyen legyen egy egész életében a rákkal és a halállal küszködő karakter? Bár a betegsége meghatározta a személyiségét, mégis többre vágyott, és sokszor igazán megdöbbentő, ám ugyanakkor lényeglátó megjegyzéseket tett. Augustus igazán megnyerő volt, üdítő volt a jelenléte és igazán érdekes hátteret festett neki az író a volt barátnője kapcsán. Az a típusú ember, akiről elhiszem, hogy létezik, de még csak esélyét sem látom, hogy megismerkedjek vele. A szülők is életszerűek voltak, és néha-néha eszembe jut az a jelenet (ami valószínűleg csak a filmben volt benne), amikor hazaérnek az Egyesült Államokba, és az anyuka valami hülye általánosságot mond, hogy majd visszamennek, holott mindannyian tudják, hogy úgysem fognak még egyszer eljutni oda. Valahogy tényleg ilyenek voltak. Jóindulatúak, igyekeztek mindent megadni a gyerekeiknek, de sokszor nem tudták, hogyan csinálják. Mert az ember néha a legjobb szándékok ellenére sem tudja, mit tegyen.

Tetszett, hogy nem minden Hazel körül forgott azért, hiába volt ő a főszereplő. Voltak bizonyos jelenetek, amelyek igazán valósághűvé tették a történetet. Ilyen volt például az, amikor Hazel kiabálni kezd az anyukája után, és kiderül, hogy épp a kádból rángatta ki őt. Igyekszik nem ráförmedni a lányára, de látszik rajta, hogy mennyire kimeríti őt is Hazel betegsége.

Ugyanakkor voltak olyan dolgok is, amiket nem annyira tudtam hova tenni. Például az utazás. Végig azt hittem, hogy csak Augustus szórakozik, hogy valójában ő írta Van Houten leveleit, mert az egész annyira abszurdnak tűnt. Az is, hogy eljutottak Hollandiába. Nem azt mondom, hogy lehetetlen, csak meglepő és kicsit kevésbé tűnt realisztikusnak, mintha az USA másik felére mentek volna. Az ottani jeleneteket néha egy kicsit túlzásnak éreztem, de aztán a végén megint nagyon emberi és valóságos lett a történet.

Az egyetlen problémám az volt, hogy többet vártam. Ez nem a könyv hibája, de mégsem tetszett annyira. Egy szívszaggató történet volt, valamelyest elgondolkodtatott, de nem volt benne igazán semmi, ami megszólított volna. Persze, lehetne elemezni, és biztos vagyok benne, hogy van, akit jobban megérintett, de engem valahogy nem. Pedig készen álltam rá, hogy meghatódjak, elvarázsolódjak, elgondolkozzak az élet értelmén – talán túlságosan is készen, és éppen ezért nem nyújtotta számomra a regényt azt a pluszt, amelyet a többségnek láthatóan igen. A molyon 4 csillagot adtam neki, itt talán 7,5-öt adnék a 10-ből. A fél pontból is látszik, hogy egy kicsit nem tudom hova tenni az egészet. Nem akarok vele szigorú lenni, mert nem volt rossz, de valahogy mégis hiányzott belőle valami.

És ezt a valamit a film ha pótolni nem is tudta, mégsem éreztem, hogy hiányozna belőle. Kerek egész volt, szépen (és sokszor jóval hatásosabban) érzékeltetett néhány dolgot, és jobban, látványosabban mutatott be egyes jeleneteket. A könyv és a film teljesen más médium, ezzel tisztában vagyok, de azt hiszem, hogy ez a történet inkább filmre való, mint könyvre. Én legalábbis jobban élveztem a filmet, mint magát az alapjául szolgáló regényt, pedig ilyesmi ritkán történik meg velem. A film kb. 9/10-es élményt nyújtott.

Borító: 7/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: Augustus Waters
Amit leginkább élveztem: Az irónia, amivel Hazel a betegségről írt.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük