SPOILERES!
Mivel egymás után olvastam őket (szó szerint, mivel azonnal elkezdtem a következőt olvasni), így nehéz lenne szétválasztani őket és külön-külön értékelni a könyveket. Tudom, kicsit későn kezdtem hozzá, mások már réges-régen tudják, hogy kit választ végül Katniss. Már a filmet is későn láttam. De végül is teljesen mindegy, hogy mikor olvassa az ember, a hatás valószínűleg ugyanaz.
Adott egy Panem nevű ország valamikor a viszonylag távoli jövőben, amelyet a Kapitólium irányít. Panemet 12 körzetre osztották, azaz, egészen pontosan 13-ra, csakhogy a 13. körzetet lerombolták, mivel ott tört ki a felkelés, amelynek nyomán megalkották az Éhezők Viadalát. Ezen az évente megrendezésre kerülő eseményen 24 jelölt méri össze tudását egy életre-halálra szóló küzdelemben: minden körzet egy fiút és egy lányt küld az arénába, hogy ezáltal emlékeztesse az embereket a hatalom a hetvennégy éve lezajlott forradalomra.
A játékosok a 12. körzetből ezúttal Katniss Everdeen és Peeta Mellark lesznek. Katniss önként jelentkezik a húga helyett, akit – habár neve csak egyszer szerepel a gömbben, mivel épp abban az évben lett elég idős ahhoz, hogy részt vegyen az Aratáson – eredetileg kisorsoltak. Katniss tehát hátrahagyja a családját és legjobb barátját, Gale Hawthorne-t, hogy részt vegyen a 74. Éhezők Viadalán a Kapitóliumban.
Tovább nem is ragozom a történetet, de azt kell mondanom, hogy zseniális az alapötlet. Nem azért, mert annyira újdonság, hanem azért, mert hihető és mert egy olyan világot teremtett az írónő, amellyel én is nagyon szívesen dolgoznék. Végtelen lehetőséget rejt magában Katniss világa.
Több dolog is van, amiért igazán szerettem ezt a sorozatot. Az egyik a karakterek kidolgozottsága volt. Mindannyian hihetőre sikerültek, a sekélyes kapitóliumiaktól kezdve a reményt hordozó Peetáig mindenkit sikerült úgy megalkotni, hogy azt éreztem, egy lehetséges világban vagyok, együtt velük, nem pedig csak egy szimpla könyvet tartok a kezemben.
A másik, ami nagyon tetszett, az a versenyzők hozzáállása volt. Katniss nem sírt oldalakon keresztül, amikor meg kellett ölnie valakit. Tisztában volt vele, hogy vagy az ő keze is véres lesz, vagy őt vadásszák le a többiek. Végig sikerült azokat a dolgokat szem előtt tartania, amelyek valóban fontosak és viszonylag logikusan viselkedett, leszámítva az ájuldozásokat néha, de ha jobban belegondolok, akkor még azok is érthetőek voltak, tekintve, hogy milyen fizikai és lelki megpróbáltatásokon kellett keresztül mennie a három kötet során.
Néhány mellékszereplőt kissé elnagyoltnak éreztem, illetve a magyar fordításban előfordult, hogy nem volt rögtön egyértelmű számomra, hogy valaki nő-e vagy férfi. Coin elnököt például folyamatosan férfiként képzeltem el, holott – ha jól értelmeztem a mondatokat – egy nőről van szó. Mindegy, ez legyen a legkevesebb, a fontosabb szereplők nemében egy pillanatig sem kételkedtem.
Katnisst néhol egy kicsit butácskának ábrázolta az írónő, és sok mindenre nem jött rá, amire tulajdonképpen rájöhetett volna, de persze ez leginkább érzelmi téren jelentkezett az elején, ami végül is nem róható fel egy ilyen háttérrel rendelkező lánynak. Később pedig már abból fakadt az értetlensége, hogy körülötte minden fenekestül felfordult, és sokszor nem tudhatta, hogy kiben bízhat és kiben nem.
Az, hogy végül Peetát választotta, örömmel töltött el. Megérdemelte a srác, hogy megkapja Katnisst, akiért éveken keresztül küzdött. Gale viszont meglepő módon egyszerűen csak félreállt az útból, sőt, elmenekült, holott szerintem idővel Katniss meg tudott volna neki bocsátani. Talán ő nem lett volna képes rá, hogy megbocsásson saját magának. A végső döntésnél viszont eszembe jutott Peeta és Gale beszélgetése, amikor is Gale azt mondta, hogy Katniss úgyis azt választja majd, aki nélkül nem lenne képes életben maradni (ez a magyar nyelv miatt nem teljesen egyértelmű, de az angolból (illetve a következő fejezetből) kiderült számomra, hogy azt jelenti, hogy azt választja aki nélkül ő, Katniss nem lenne képes élni). És valamilyen szinten ez igaz is. Biztos, hogy szereti Peetát, amennyire képes a maga törött, sérült módján szeretetre, de valóban igaz az, hogy Peeta nélkül nem lenne képes folytatni az életét. Ahogyan ki is fejti az utolsó lapok egyikén: a fiú jelenti számára a reményt, hogy bármi történjék is az életben, fel tud kelni és tovább tud menni. Azt hiszem, hogy ez végül is elkerülhetetlen volt, s valóban „ennek mindenképpen így kellett történnie”, hiszen olyan megpróbáltatásokon mentek keresztül, amelyek végérvényesen összefűzték az életüket. Szükségük van egymásra, hogy túl tudjanak lépni a történteken, ellenkező esetben csak eltemetnék a múltat, mint ahogyan Haymitch is teszi.
Tetszik, hogy van pszichológiai mélysége a karaktereknek. Tetszik, hogy valamilyen szinten nem ők döntenek arról, hogy mi történik velük, hanem a körülmények formálják őket. Nem történik olyasmi, hogy kitalál valamit az egyik szereplő és tűzön-vízen át, bármi történjék is, tartja magát hozzá. Nem számít halál, nem számít semmi. Ilyen nincs. Mert a háború, a kínzás, a lelki terror megtöri őket. Végig az volt az érzésem az utolsó könyv során, hogy a Kapitólium tönkretette ezeket a fiatalokat. És valóban így is volt. Ezt pedig nem hagyta figyelmen kívül az írónő, hanem sikeresen épített is rá.
A borítók tetszenek, és a fordítás is egész jó volt. Bár nekem, megmondom őszintén, bántotta néha a szememet meg a szépérzékemet, mikor a sok szépen megfogalmazott mondatba belekerültek olyan szavak, hogy „kaja” meg „rókázott”. Nem tudom, valahogy nem illettek nekem ezek a szavak Katniss szájába. Az első pl. biztos, hogy csak simán food volt, ez lehetett volna, étel, ennivaló, akármi. A dalok fordításai tetszettek, főleg a The Hanging Tree-t emelném ki, tényleg szép lett. Az utolsó könyvvel kapcsolatban pedig külön örülök, hogy nem „A fecsegőposzáta” lett a címe, A kiválasztott nekem jobban tetszik sokkal és ugyanúgy megvan benne a lényeg.
Összességében egy nagyon jó sorozatról van szó. Eseménydússágát tekintve az első kötet a legjobb. A második kötet fordulata, hogy újra az arénában találják magukat, nem lepett meg. A harmadik viszont maradandó nyomott hagyott bennem, és teljesen maga alá gyűrt. Azok az érzelmek, az a pszichológiai realitás, ami jellemzi a kötetet, egyszerűen lenyűgöző, nem számít, hogy maga a történet kevésbé volt pörgős, mint az első két könyvben.
9,5/10