Harmincöt lány. Egy korona. Egy lehetőség, ami az életben csak egyszer adódik. A Párválasztóban részt vevő harmincöt lány számára ez életük legnagyobb esélye. Egy lehetőség arra, hogy kiszabaduljanak abból az életből, amibe beleszülettek. Hogy belépjenek egy világba, amiben csillogó ruhákat és felbecsülhetetlen értékű ékszereket hordanak. Hogy palotában lakjanak és a csodás Maxon herceg szívéért vetekedjenek egymással. America Singer számára azonban kész rémálom Kiválasztottnak lenni. Azt jelenti ugyanis, hogy hátat kell fordítania titkos szerelmesének, Aspennek, aki egy alsóbbrendű kasztba tartozik. El kell hagynia az otthonát, hogy beszálljon az ádáz küzdelembe egy koronáért, amire nem is vágyik. Egy palotában kell élnie, amit a lázadók erőszakos támadásai fenyegetnek állandóan. Aztán America megismeri Maxon herceget. Lassan megkérdőjelezi addigi terveit, és rádöbben arra, hogy az élet, amiről mindig is álmodott, talán köszönő viszonyban sincs a jövővel, amit korábban még csak el sem képzelt volna.
A Párválasztóra szintén a lenyűgöző borító miatt figyeltem fel, aztán elolvasva az ajánlót, érdekesnek tűnt. A téma alapján nem vártam különösebb mélységet, csupán annyit, hogy szórakoztasson. Tulajdonképpen ezzel nem is volt probléma.
A Párválasztó gyakorlatilag egyetlen hatalmas A nagy Ő műsor, megfűszerezve egy icike-picike társadalmi problémás vonulattal. A történet onnan indul, hogy America nem akar hercegnő lenni, de amikor összeveszik a barátjával, mégis jelentkezik. És hopp, beválogatják. Onnantól leginkább az érdekli, hogy a családja miatt minél tovább bent maradhasson (hiszen a résztvevők családjának pénzt küldenek, amíg a lányok versenyben vannak). Végül persze ráébred, hogy nem minden az, aminek látszik, és Maxon herceg sem olyan, mint amilyennek eleinte gondolta.
Igazából nincs az egész történetben semmi eredeti vagy izgalmas. De amit nyújtani akar, azt szépen hozza. Kisebb hullámzásokkal, de azt nem lehet mondani a trilógiára, hogy ne fogynának gyorsan a lapok, még ha nem is igazán történik semmi, csak bálokra járnak meg szenvednek benne. Akármennyire is guilty pleasure, agyatlan kikapcsolódás, elszórakoztat.
America nekem nem volt kifejezetten szimpatikus az elején, alapból a neve sem tetszik (meg amúgy is, zenész, zongorázik, hegedül és énekel, és az a vezetékneve, hogy Singer?!), de a három kötet alatt megszoktam. Aspen semleges volt, igazából csak feszültségkeltésnek éreztem, Maxont viszont egészen megkedveltem. Ő volt talán az egyetlen, akiben volt valami érdekes. A sok-sok lányra nem is emlékszem. Az egyetlen, aki megmaradt, az Celeste, de amikor a harmadik részben felbukkant néhány kiesett versenyző, arra sem emlékeztem, hogy ilyen neveket egyáltalán valaha is olvastam. Ez persze betudható annak is, hogy még 2013 végén olvastam, de azért arra is egyértelműen utal, hogy mennyire kevéssé emlékezetesek a karakterek. Tulajdonképpen az egész sztori olyan, hogy csak nagyon vázlatosan marad meg az ember fejében, de ennél több nem is kell, mert abszolút egyszer olvasós regényekről van szó.
Az első kötetben még benne volt az újdonság varázsa, illetve akkor még csak nagyon érintőlegesen jött szóba a komolyabbnak szánt történetszál (a kasztrendszer eltörlése, Illéa átalakítása, a lázadás), és ezt még kifejezetten élveztem. A második részt viszont egy kicsit vontatottnak találtam, főleg azért, mert folyamatosan a szenvedés ment: Aspen vagy Maxon? Maxon vagy Aspen? Nem feltétlenül van bajom a szerelmi háromszögekkel, ha jól vannak megírva, szívesen olvasom, de ez már kicsit sok volt. A harmadik regényben a leghangsúlyosabb az állandó szerelmi huzavona volt, amit meg lehetett volna jól is írni (lásd Maggie Stiefvater Sinnerjét, ami szuper volt!), de ez, amit a szereplők itt produkáltak… Végig idegesítő volt, az egész trilógiában, de itt csúcsosodott ki a dolog. És ha belegondolok, hogy az egész fél év(!) alatt játszódik, és persze máris minden 16-17 éves tökéletesen tisztában van mindennel… Na, hagyjuk is.
Olvasás közben igyekeztem nem gondolni ezekre a dolgokra. Mert tényleg szórakoztatott a sorozat. Ha az ember nem vár tőle többet, mint amennyit nyújtani tud, akkor megéri elolvasni. Nem, ez nem egy 10 pontos könyv, ifjúsági, de nem egy Az éhezők viadala. Nincs benne valódi mélység, és amikor ezzel próbálkozik az írónő, az kicsit semmilyen. Feleslegesnek tűnik. Nem lehet komolyan venni. Próbált az utolsó könyv végére némi izgalmat belepréselni, de csak vállat vonva tovább lapoztam, és egyetlen haláleset sem rázott meg igazán. Mint ahogy Americát sem különösebben. Jó, jó, fájt neki, de amikor ugyanabban az 50-100 oldalban megtalálta az igaz szerelmet is, akkor valahogy inkább a rózsaszín ködre irányult az ember figyelme, nem arra, hogy esetleg elvesztett valakit.
Ha könnyed lányregényre vágyik az ember, akkor tökéletes A Párválasztó. Az első könyvre még 4,5 csillagot adtam, ami itt valószínűleg 8 pontot érne. A második volt a leggyengébb darab a trilógiában, erre 3,5 csillagot adtam, itt 6-ot kapna, mert tényleg nagyon idegesített néha. Az utolsó könyv 4 csillagos lett, itt 7 pontot adnék neki, és az egész trilógiára is 7 pontot adok a fent kifejtett okok miatt. Jó volt, élveztem, elolvasom majd a többit is (Merthogy itt még nem ér ám véget a sztori, a novellák mellett lesz ám egyéb is, májusban jön a The Heir! Aztán ki tudja, hol áll meg a menet.), de nem gondolkodtatott el, nem tett rám mély benyomást, nem értékeltem át tőle az életemet.
Azt viszont mindenképpen ki kell emelnem, hogy a borítók csodálatosak, és nagyon jól illettek is a történethez. A fordítással is meg voltam elégedve összességében, szerintem büszke lehet a könyvekre GABO kiadó. :) Azt viszont sajnálom, hogy végül nem lett belőle sorozat, szívesen megnéztem volna. (Két pilotot is forgattak a CW számára, az egyiket itt, Magyarországon, viszont végül nem rendelték be sorozatnak.)
Borító: 10/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: Maxon
Amit leginkább élveztem: Elszórakoztatott, illetve felébresztette a bennem szunnyadó hercegnőt. :))