Grace nem tud élni egy sárga szemű farkas borzongató közelsége nélkül.
Sam két életet él: a nyárban és a télben…
Aztán Grace találkozik egy sárga szemű fiúval, aki olyan ismerős, hogy eláll a lélegzete.
Az ő farkasa! Csak ő lehet!
De a tél itt van a nyakukon…

Már évekkel ezelőtt felkeltette a figyelmemet a Mercy Falls farkasai trilógia; akkoriban odáig voltam a vámpíros és vérfarkasos történetekért (ami persze nem azt jelenti, hogy most már nem szeretem őket, csak akkor minden mennyiségben jöhetett). Aztán valahogy mégsem olvastam el. Így utólag lehet, hogy jobb lett volna akkor magamévá tenni, mert most nagyon fura élmény volt. Ennek több oka is van. Az egyik az, hogy rohamtempóban olvastam, azért, mert engem bíztak meg a Sinner fordításával, és el kellett olvasnom az első három regényt is, hogy pontosan értsem a visszautalásokat, illetve, hogy a már meglévő fordítási megoldásokat átvehessem. A másik az, hogy eltelt sok év, változott az ízlésem valamelyest, illetve a fordításoknak és a fordítások szerkesztésének köszönhetően odafigyelek bizonyos dolgokra egy szöveg olvasásakor, és ezt nem tudom kikapcsolni akkor sem, amikor a magam szórakoztatására olvasok valamit.

De térjünk rá magára a trilógiára.

Az első regényt végig Grace narrálja, ám szerencsére a második és a harmadik kötetben már váltott narrációval találkozhatunk. Sam, majd végül Cole és Isabel szemszögéből is megismerhetünk bizonyos részleteket, és már itt, ebben a trilógiában elkezd kibontakozni az a kapcsolat, amely végül a Sinnerben kerül lezárásra. Egyébként egy hatalmas, hömpölygő szerelmi sztoriról van szó, amit vérfarkasokkal és hányattatott sorssal, illetve borzasztó szülőkkel fűszereztek meg.

A történet sokszor lassú, néha érdekes, néha pedig unalmas, felesleges részletektől hemzseg. Amikor történik valami, az általában érdekes, de nagyon sokszor az égvilágon semmi sem történik, csupán külön-külön szenvednek valamiért a szereplők. A második és a harmadik regény már jobban tetszett, amibe nyilván belejátszott az is, hogy amikor Isabel és Cole megjelentek, rögtön élettel teltek meg a lapok. De nem szeretném lekicsinyelni Sam és Grace sztoriját sem, mert az utolsó részben végre annak is volt a külön-külön, illetve együttes szenvedésen kívül valami célja.

Voltak nagyon kiszámítható dolgok benne (pl. Olivia), de voltak kifejezetten meglepő részek is. Mindig nagyon élveztem, amikor rájöttek a farkassá változás „tudományának” egy-egy részletére. Érdekes volt, sokszor meghökkentő is, és mindenképpen adott egyfajta különlegességet a sztorinak, hiszen az ilyen ifjúsági regények írói ritkán magyarázzák az átváltozások technikai részletét. Ha mégis, akkor általában túlzásba esnek és unalomba fullad a sok áltudományoskodás. Maggie Stiefvaternek sikerült megtalálnia azt az egyensúlyt, amelynek megtartásával hozzáadott a történet értékéhez, nem pedig elvett belőle.

Ugyanakkor, ha már az írónőnél tartunk, sokszor túlzásba esett az irodalmiaskodással. És sajnos nem igazán ment neki. A költői képek és szófordulatok valahogy nevetségesnek tűntek. Tudom, hogy sokan pont ezt szeretik benne, de én már a falat kapartam néha. Több helyen is olvastam, hogy azért tetszett kevésbé a kritika írójának a Sinner, mert nem volt olyan varázslatosan szép nyelvezete, mint az előző köteteknek. Én összetettem a kezemet, hogy így van, mert néha még itt is voltak költői megfogalmazások, és elég sutának tűntek. De ez nyilván csak az én meglátásom. Ízlések és pofonok.

Összességében talán 7,5 pontot tudnék adni a trilógiának a maximálisan elérhető 10-ből, de azt a plusz 0,5-1 pontot mindenképpen Isabelnek és Cole-nak köszönheti az írónő. Sam és Grace egy köteten át még elment, de három már kissé vontatott és unalmas volt belőlük. Stiefvater sokkal jobban járt volna, ha előbb fordítja a figyelmét az érdekesebb karakterekre. Talán akkor lehetett volna olyan jó a trilógia is, mint a Sinner.

És most jöjjön a technikai jellegű értékelés.

A borítók nagyon szépek. Nehezen tudom eldönteni, hogy melyik jobb. Az a borítósorozat, amellyel Magyarországon is megjelent, letisztult, mégis sokat sejtető. Tényleg nagyon szép. A másik viszont élettel telibb, megkapóbb. Az biztos, hogy a Sinner borítója nagyon tetszett, az a második képen látható borítók következő darabja, ugyanolyan színes. Nagyon jól illik a történet hangulatához.

A fordítással és a szerkesztéssel viszont a legkevésbé sem voltam megelégedve. Nem tudom, mit csinálhattak azok, akik ezen a szövegen dolgoztak, de nem Maggie Stiefvaterrel volt a probléma, abban biztos vagyok. Mivel a Sinner jól fordítható, érdekes volt. Így nyilván a trilógia sem lehetett borzalmas fércművek sora. A magyar verzió viszont sok helyen magyartalan volt, darabos. Ahogy az egyetemen mondani szokták a tanárok: nagyon érződött rajta a forrásnyelvi szöveg interferenciája. Persze, tudom, hogy a más munkáját könnyű kritizálni, de nekem tényleg nehézséget okozott az olvasáskor a magyar szöveg. Ha nem ezen a nyelven kellett volna elolvasnom a bevezetőben említett okok miatt, és csupán a magam szórakozására olvasom, biztos, hogy átváltok inkább az eredetire.

Borító: 10/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: Cole St. Clair (& Isabel Culpeper)
Amit leginkább élveztem: Egyrészt azt, amikor rájöttek valamire a vérfarkaslét hátterében húzódó „tudományos” folyamatokból, másrészt pedig Cole jeleneteit és gondolatait.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük