Abban a szerencsében részesültem, hogy én fordíthattam Maggie Stiefvater Sinner című regényét, amely a Mercy Falls farkasai trilógia kiegészítő, mondhatni 3,5. kötete. Nem szeretek félmunkát végezni, és már régóta szerettem volna elolvasni a trilógiát, úgyhogy gyorsan rá is vetettem magamat – természetesen magyarul, hogy tudjam, mit hogyan magyarított az előző fordító. Bár a Mercy Fallst összességében csak közepesnek éreztem, azt már rögtön sejtettem, hogy a Sinner más lesz. Nem azért, mert én fordíthattam, és az ilyen könyvek természetesen közelebb kerülnek a szívemhez, hiszen hónapokig ezzel foglalkozom, apró darabkáira szedem szét az angol mondatokat, hogy aztán felépítsek egy ugyanolyan jelentéssel bíró magyar szöveget. Nem. Azért tudtam, hogy így lesz, mert Isabel és Cole a két főszereplő, Grace és Sam két telefonbeszélgetést leszámítva pedig gyakorlatilag csak említés szintjén szerepelnek a regényben.

De még mielőtt fejest ugranék a kritikámba, kezdjük először a borítóval, hiszen az az első, amit az ember meglát egy könyvnél.

Én egy keményfedeles könyvet kaptam a kiadótól, és az első képen látható narancssárgás, farkasos, városos háttérképes verzió szerepelt a borítón. Imádtam. Nagyon jól illeszkedik a színesebb borítósorozatba, és hűen visszaadja, hogy miről is szól ez a regény. Cole-ról, a farkasról, Los Angelesről, a hőségről. Igen, Isabel nincs rajta, de ezt nem érzem hiánynak. Akármennyire is narrátor volt ő is, mégis inkább Cole-t éreztem a fő-főszereplőnek. A jobboldali verzió inkább a magyar borítókhoz hasonlít. Ez is szép és ugyanúgy megvan benne a narancssárga szín is, de valahogy kevésbé érzem kifejezőnek, mint a másikat. Nagyon kíváncsi leszek, hogy végül milyen formában rakhatom majd fel a polcra. :)

A borítószemle után pedig térjünk rá a belbecsre.

A történet Cole-lal nyit, de nem ő az egyetlen „főszereplő”, hiszen Isabellel együtt, váltott narrálással meséli a történet. Tetszett ez a megoldás, talán nem lett volna annyi Cole sztorijában, hogy kitöltsön egy egész könyvet. Mármint, lehetett volna, de nem volt.

Ott kapcsolódunk be a történetbe, hogy Isabel már leérettségizett, épp dolgozik, és tanfolyamra jár, hogy később majd felvételizhessen az egyetemre. Cole pedig összeszedte magát valamelyest, és új albumot akar készíteni, mindezt persze úgy, hogy ne kelljen leszerződnie. Hogy ennek szerinte mi a legjobb módja? Hát persze, hogy az, hogy valóságshow-t csinálnak az egészből! Ez a szál kifejezetten érdekes volt, jó volt bepillantást nyerni Cole elméjébe olyankor, amikor dolgozott. Szeretem a művészeket, na. :)

Ha összefoglalóan, egy mondatban szeretném megfogalmazni, hogy miről szól a Sinner, akkor azt kellene mondanom, hogy az Isabel és Cole közötti szerelmi huzavonáról, ami bármilyen unalmasan és elcsépelten is hangzik, egyáltalán nem az. Míg Sam és Grace sztoriján majdnem elaludtam, America és Maxton [A Párválasztóból] halálra idegesített, addig Maggie Stiefvaternek sikerült úgy megírnia a Sinnert, hogy kifejezetten élveztem ezt az egészet. Talán azért, mert nem csak erről szól a történet. Azért megy a huzavona a két főszereplő között, mert mindkettejüknek meg kell ismernie saját magát ahhoz, hogy valódi párkapcsolatot tudjanak létesíteni egymással, és ne pusztítsák el a másikat.

And here was what I was most afraid of: that Cole St. Clair would fall in love with me, and I’d fall in love with him, both of us human weapons, and we’d both end up with broken hearts.

Attól féltem a legjobban a világon, hogy Cole St. Clair belém szeret, és én is beleszeretek. És mivel mindketten robbanásra kész bombák vagyunk emberi alakban, végül mindketten törött szívvel végezzük majd.

Nagyon jó volt látni, ahogy Isabel és Cole végigjárta a karakterfejlődés útját. Együtt örül és szomorkodik velük az ember minden állomáson. És ha mindennek az is része, hogy van egy kis szerelmes szenvedés? Na bumm.

A mellékszereplőket is szerettem, bár talán némelyikből többet is ki lehetett volna hozni. Ilyen volt például Sofia, Isabel unokatesója. De ott volt Leon, akivel Cole még az első fejezetben barátkozik össze, és akit szerintem nagyszerűen használt az írónő. És persze Jeremy, akit végre egy kicsit közelebbről is megismerhettünk. Talán az volt a legjobb a mellékszereplőkben, hogy annyira különböztek egymástól, annyira életszerűek voltak. Persze, a maguk módján átlagosak is voltak, ám ugyanakkor mégsem: mert ha jobban megismerünk valakit, akkor rájövünk, hogy senki sem átlagos, csupán első pillanatra tűnik úgy.

(Az egyetlen problémám a regénnyel az volt, hogy nem tetszett, hol kötött ki végül Isabel. Mármint a foglalkozását tekintve. Szerintem nem illik hozzá, én eléggé összeegyeztethetetlennek éreztem a személyiségével. Nem spoilerezek, úgyhogy csak ennyit mondok, de ez határozottan csalódást keltő volt a számomra.)

Kerek egész volt a történet, szép lezárást kapott ezzel Cole és Isabel sztorija, illetve az egész  Mercy Falls sorozat – hiába játszódott ez már Kaliforniában, nem pedig Minnesotában. Örülök, hogy elolvashattam, és hogy én fordíthattam. Egy élmény volt. És hála a jó égnek, itt már Maggie is csak ritkán írt olyan kitekert hasonlatokat és szóvirágokat, mint amivel a trilógia tele volt. Szóval, ha azt várjátok, hogy ugyanolyan „költői” lesz, akkor nem. Ez sokkal életszagúbb, sokkal valóságosabb. Ahogy Maggie fogalmazott a rajongóknak írt levelében: „Az alakváltás ellenére is a leghitelesebb regény, amit valaha is írtam.”

Borító: 10/10
Sztori: 9/10
Kedvenc karakter: Cole St. Clair
Amit leginkább élveztem: A karakterfejlődést, és azt, hogy egy pillanatra sem volt unalmas, még akkor sem, ha éppen nem igazán történt semmi.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük