John Wayne Cleavernek hívnak.
15 éves vagyok, és a hullák a hobbim.
A terapeutám szerint szociopata vagyok.
De nem vagyok sorozatgyilkos.

John veszélyes, és ezt ő is tudja magáról. Megszállottan érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt, de nem szeretne hozzájuk hasonlóvá válni. Pedig óriási a kísértés…

Mivel gyerekkora óta a családja által üzemeltetett halottasházban segédkezik, hozzászokott a holttestek látványához és meg is kedvelte őket. Azok legalább az élőktől eltérően nem kérnek számon rajta minduntalan emberi érzéseket.
Amikor egy brutális sorozatgyilkos elkezdi áldozatait szedni a kisvárosban, kénytelen felülírni a maga számára alkotott szabályokat, amelyekkel eddig kordában tartotta a benne lakozó sötétséget. Nyomozni kezd a tettes után, akiről egyre inkább az a benyomása: emberfeletti képességekkel bír.

A múltkor nagy akció volt a Fumaxnál, úgyhogy gyorsan kihasználtam, és be is szereztem tőlük jó pár könyvet. Az egyik ilyen volt Dan Wells John Cleaver sorozatának első része, a Nem vagyok sorozatgyilkos. A könyv ifjúsági regény és a Dexter könyvek rajongóinak ajánlották – ez alapján rögtön kíváncsi is lettem, vajon hogyan tudja összehozni az író a kettőt, hiszen Dexternek igencsak sötét gondolatai és hobbija van. Nem halogatom a válasz leírását: kifejezetten jól sikerült. De jöjjenek a részletek

Már a borító is nagyon tetszett, és természetesen a téma is érdekelt. Természetesen, hiszen egyrészt a Dexter sorozatot is szerettem (mind a tévéset, mind a nyomtatottat), másrészt pedig mindig is érdekesnek tartottam a különböző személyiségzavarokat, mentális betegségeket, és ezekbe természetesen a szociopaták is beletartoznak. Bár nem vagyok szakértő a témában, nekem hitelesnek tűnt a könyv, és látszott, hogy sok kutatómunkát fektetett bele az író (pl. a sorozatgyilkosokkal kapcsolatos részbe).

A másik, amit szeretnék kiemelni, az a stílus. Nagyon jól volt megfogalmazva a könyv, szép hasonlatokkal élt a szerző, és nagyon jók voltak a leírások. Egy percre sem éreztem azt, hogy kiestünk volna a 15 éves főszereplő fejéből, mégsem csak tipikus tizenéves szenvedésről szólt a regény.

A karaktereket szintén nagyon jól formálta meg: hihetőek voltak, még ha egy kicsit talán kevéssé kidolgozottak is. De az az igazság, hogy nem is hiányzott az, hogy többet tudjunk meg róluk, hiszen nem rajtuk volt a hangsúly, illetve a főszereplőt annyira egyébként sem érdekelték más emberek, hogy ez hiányosságnak tűnhessen fel az olvasó szemében.

Az egyetlen problémám a regénnyel az volt, hogy – és ez most egy kicsit spoileres lesz a könyv műfajára nézve – kiderült, a gyilkos természetfeletti lény. Érdekes volt, de a Dexter alapján nagyon nem ezt vártam. Egy kicsit nehezen is szoktam hozzá a gondolathoz, mert az elején végig azt hittem, hogy teljesen realisztikus a történet, és aztán bumm, az arcomba vágtak egy ilyet. Ha tudtam volna előre, hogy így lesz, akkor nem lett volna semmi gond, máshogy állok a könyvhöz. De így sajnos ezt negatívumként értékeltem.

Összességében azonban egy nagyon jó könyvvel van dolgunk, és jó szívvel ajánlom mindenkinek, akit nem riasztanak vissza a néhol véresebb részletek, és szívesen olvasna egy tizenöt éves szociopata fiúról, aki próbálja megállítani a városában garázdálkodó sorozatgyilkost. A fentebb említett „trauma” miatt levonok azért pontot, úgyhogy összességében 8/10-et kap a regény. Nagyon jó volt, szívesen olvastam! Jöhet a többi is, még szerencse, hogy egyszerre megvettem az összeset. :)

Technikai szempontból is elemezném egy kicsit a regényt. Azt már említettem, hogy a borító nagyon jól néz ki, és magát a könyvet is jó érzés kézbe venni. Elég nagyok a margók ahhoz, hogy jól olvasható legyen a regény, és a szöveg minősége is kiváló. Egy-két nyomdahibát találtam, de ez előfordul; egy kezemen meg tudnám számolni ezeket, úgyhogy elhanyagolható. Bár sejtettem, hogy jó lesz a fordítás, mert beleolvastam a könyv elejébe, mielőtt megrendeltem, tényleg nem tudok mire panaszkodni. Néha-néha előfordult, hogy szerkesztői szempontból átírtam volna valamit, de szerintem ezekben az esetekben arról volt szó, hogy nekem személy szerint más a nyelvhasználati preferenciám. Egy-két érdekesség azért volt benne. Például az 58. oldalon volt egy párbeszéd, amiben „kutyának” szólította a legjobb barát a főszereplőt, aki erre vissza is kérdezett valami olyasmit, hogy „te most lekutyáztál engem?”. Ez dawg akart lenni? Vagy ilyesmi? Mert akkor ezt nagyon nem így kellett volna fordítani, ennek magyarul abszolút se füle, se farka. Aztán volt még olyan is, hogy a srác korábban „lepauzolta” a videojátékot, de ilyet élő ember nem mond, szerintem. Megállította, nem? Meg volt még valami, ami eléggé szemet szúrt, de elfelejtettem felírni, úgyhogy ez van. Ezeket leszámítva tényleg nagyon színvonalas szövegről van szó, úgyhogy igazán nem panaszkodhatok se a fordítóra, se a szerkesztőre. Nagyszerű munkát végzett az egész csapat.

Borító: 10/10
Sztori: 8/10
Kedvenc karakter: John
Amit leginkább élveztem: Pörgött a sztori, és hitelesnek éreztem John karakterét. Illetve nagyon tetszett az is, hogy az író láthatóan alapos kutatómunkát végzett.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük