The Republic of Gilead offers Offred only one function: to breed. If she deviates, she will, like dissenters, be hanged at the wall or sent out to die slowly of radiation sickness. But even a repressive state cannot obliterate desire – neither Offred’s nor that of the two men on which her future hangs…
A regény – egy orwelli ihletésű disztópia – egy jövőbeli, vallási fundamentalista államban játszódik, ahol a főhősnőt csupán azért tartják becsben, mert azon kevesek egyike, akinek a petefészke túlélte az atomerőművek által okozott sugárszennyezést. Az ultrakonzervatív Gileád Köztársaság – a jövő Amerikája? – szigorú törvények szerint él. A megmaradt kevéske termékeny nőnek átnevelő táborba kell vonulnia, hogy az ott beléjük vert regula szerint hozzák világra az uralkodó osztály gyermekeit. Fredének is csupán egy rendeltetése van az idősödő Serena Joy és pártvezér férje házánál: hogy megtermékenyüljön. Ha letér erről az útról, mint minden eltévelyedettet, őt is felakasztják a Falra, vagy kiűzik a Telepekre, hogy ott haljon meg sugárbetegségben. Ám egy ilyen elnyomó állam sem tudja elnyomni a vágyat – sem Fredéét, sem a két férfiét, akiktől a jövője függ.
Nagy elvárásokkal indultam neki Margaret Atwood regényének, mivel tudtam, hogy disztópiáról van szó, és az igencsak közel áll a szívemhez. Viszont ez a legkevésbé sem olyan disztópia, mint amilyenre az ember a mostanában divatos regények alapján gondolna.
Egy nagyon egyénközpontú, teljességében meg nem érthető világban játszódik a regény. Mindent Offred szemszögéből látunk, aki egy Handmaid – vagyis azon kevés nők egyike, akik még képesek teherbe esni, és éppen ezért nagy jelentőséggel bírnak a társadalom szempontjából. Vagyis, hogy egészen pontos legyek, a méhük bír fontos szereppel, nem pedig ők maguk. Egyfajta gazdasági jószágként kezelik ezeket a nőket, akiknek nagy része nem azért él így, mert ezt választotta, hanem azért, mert még mindig jobb ragaszkodni egy nyomorúságos élethez, mint szembenézni az ismeretlennel, ahol feltételezhetően egy még sanyarúbb sors várja őket.
Nagyon elgondolkodtató könyvről van szó, viszont arra mindenképpen érdemes felkészülni, hogy egy igen lassú folyású írásról van szó, és Atwood rengeteget ugrál ide-oda az időben, ami néha megnehezíti az értelmezést. Egyfajta hosszas stream of consciousnessről van szó, amelyben tanúi lehetünk Offred minden gondolatának és érzelmének, illetve megismerhetjük a múltját, és valamelyest képet kaphatunk Gilead kialakulásáról is.
Bár Offredről érzelmeiről sok mindent megtudtunk, róla magáról nem. Karakterként semmilyennek, súlytalannak, teljesen átlagosnak éreztem – nyilván ez is volt a cél, de nem kifejezetten szívlelem az ilyen főszereplőket. A felépített világ szintén lyukacsos volt, és nagyon sok mindenre nem derült fény, csupán találgatni lehetett, holott az alapötlet nagyon is jó volt, és talán egy más jellegű történetvezetéssel és cselekménnyel sokkal jobban élveztem volna a regényt. Ez, persze, csak az én személyes benyomásom, és ezzel semmiképpen sem akarom azt mondani, hogy rossz volt a regény. Egyszerűen csak nehezebben fogadom be az ilyen „eseménytelen”, lassú regényeket.
Talán jobban élveztem volna, ha nem Offred szemszögéből láthatjuk az eseményeket, hanem Moira a narrátor. Offred az a típus, aki inkább aláveti magát a hatalomnak, Moira viszont képtelen volt alkalmazkodni ehhez az elnyomó rendszerhez. Az ő története sokkal eseménydúsabb, és egyben sokkal megrázóbb is volt számomra, mint Offredé. A többi karakter is egészen érdekesnek bizonyult, de Offred passzivitása miatt nagyon keveset tudtunk meg róluk. Amikor velük volt, akkor is inkább saját magával és a szenvedéseivel volt elfoglalva, nem pedig a többi ember jellemét tanulmányozta. Bár sokszor volt szó arról, hogy senkiben sem bízhatott, számomra mégsem ülte meg a regényt a rettegéssel teli magány nyomora. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy bár érdekelt, mi lesz a történet vége, Offred sorsa egy kicsit sem izgatott.
Szeretem Margaret Atwood műveit, főleg a novelláit, de ez a regény semmiképpen sem lesz a kedvencem. Értem, hogy miért olyan nagy jelentőségű, és azt is felérem ésszel, hogy miért érzik sokan zseniálisnak, de engem nem tudott megnyerni magának – egyszerűen nem az én stílusom. Sokszor nyomasztó volt, tehát hatásosnak mindenképpen hatásos, és volt, hogy szívesen olvastam, úgyhogy semmiképpen sem mondanám elpocsékolt időnek a könyv forgatásával töltött időt. Ennek ellenére sem tudnék jó szívvel 7/10-nél magasabb pontszámot adni.
Borító:8/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: Moira
Amit leginkább élveztem: A világ felépítését.