Egy időben valahogy az egész net (legalábbis az a része, amerre én járok) Stieg Larsson Millennium-trilógiájától volt hangos, úgyhogy akkor fel is került a fejben tartott könyvlistámra (az írottra valamiért nem, de ne kérdezzétek, hogy miért, mert én sem tudom). Ami visszatartott tőle talán, hogy nekikezdjek, az volt, hogy anyámnak egyáltalán nem tetszett és azt mondta, hogy körülbelül háromszor kezdett bele, de nem bírta elolvasni, mert szerinte borzasztó volt.
A filmet viszont megnéztem még tavaly ősszel valamikor és az a helyzet, hogy nagyon tetszett, úgyhogy tudtam, hogy a történettel gond nem lesz, az tetszeni fog mindenképpen. Még tele is lesz újabb részletekkel, darabkákkal, amik egy filmbe szokás szerint nem férnek bele.
Amikor megérkezett a Kindlem végül a sok huzavona után, elolvastam gyorsan A terápiát, és a következő, amibe belekezdtem, A tetovált lány lett.
A cím érdekes, Män som hatar kvinnor („Men Who Hate Women”), azaz magyarul: a férfiak, akik utálják a nőket. Ehhez képest a magyar (és az angol) cím A tetovált lány (The Girl with the Dragon Tattoo) lett, ami érdekes, mert azt sugallja, hogy a tetoválásnak van bármiféle köze a történethez, de igazság szerint kevés: némi utalás felfedezhető benne a főszereplő személyiségére, de nagyjából ennyi is.
És ha már a főszereplőnél tartunk, az a helyzet, hogy kettő is van belőle: az egyik a már említett tetovált lány, Lisbeth Salander, a másik pedig egy Mikael Blomkvist nevű újságíró. Lisbeth egy biztonságtechnikai cég munkatársa, akinek a feladata „átvilágítani” Mikael Blomkvistot, azaz minden fellelhető háttér-információt összeszedni róla, mert egy Henrik Vanger nevű milliárdos fel akarja őt bérelni, hogy bogozzon ki egy negyven évvel azelőtti rejtélyes eltűnést.
A történet leginkább Blomkvistről és a Vangerek múltjában való kutakodásból áll, néha kiegészítve Lisbeth Salander életjeleneteivel, majd végül a szálak összefonódnak, hogy kiderülhessen a hátborzongató igazság.
A történet nagyon jó és kifejezetten élvezetes volt látni, ahogy a történet egyes szálai végül egyesültek és egy hatalmas folyammá alakultak. Igazán ügyesen volt felépítve és megírva. A stílus eleinte kissé szokatlan, mivel rengeteg olyan részletet ír le az író, amelynek konkrétan a történethez nincsen köze, inkább csak némi segítséget ad ahhoz, hogy jobban megértsük a szereplők viselkedését, motivációját. Ez néhány olvasó számára elbizonytalanító, néhol unalmas is lehet, de az a véleményem, hogy mindenképpen megéri „végigszenvedni” ezeket a részeket, mert a könyv második felétől már beindul a cselekmény, még ha eleinte kissé lassan folydogál is.
Összességében egy nagyon jó könyvről van szó, amit bátran ajánlok mindenkinek, akinek még nem volt szerencséje hozzá. Ami a pontszámot illeti, egy 9/10-et adnék, ami nagyon-nagyon jó könyvet jelent. A szereplők olyannyira szerethetőek, hogy azonnal el is kezdtem olvasni a trilógia második részét (A lány, aki a tűzzel játszott), ami idáig beváltotta a hozzáfűzött reményeket és minden valószínűség szerint egy következő bejegyzésnek ad majd alapot…