Abban a nagyon messzi, távoli jövőben, amikor majd hosszú éveket fognak tölteni az űrállomások a világűrben, amikor majd robotok bányásszák a távoli bolygók ásványkincseit – három fiú megszökik űrhajós anyja, apja mellől, hogy egy kis rakétával amolyan sétacsónakázást tegyen az űrben. De hát az effajta kalandos szökéseknek a későbbi századokban is messzemenő következményei támadnak, a páratlanul izgalmas események egymást követik, és a gyerekes kalandvágynak már-már tragédia lesz a vége. E regény három ifjú hősére mégsem tudunk haragudni, hiszen ha a sírás fojtogatja is néha a torkukat, megpróbálnak férfi módra viselkedni.

Először gyerekként olvastam ezt a könyvet, aztán az évek során még jó néhányszor a kezembe akadt. Szerettem a történetet, a karaktereket, a könnyed hangvételt, és persze azt, hogy az űrben játszódik. A mai napig szeretem a sci-fit, leginkább mozgóképben, de egyre többször gondolok arra, hogy írott formában is gyakrabban kellene befogadnom ebből a műfajból.

Bár egy ötrészes sorozatról van szó, én csak kettőt olvastam: a Műkincsrablók a kisbolygón, illetve A kozmosz lovagjai című első és harmadik részt. A kupolaváros titkát hiába próbáltam megszerezni, nem sikerült, pedig érdeklődtem több könyvtárban is. Aztán valahogy elfelejtődött, és mindig csak sóhajtozva gondoltam rá, hogy  milyen jó lenne azt is elolvasni. Most viszont sikerült beszereznem az összeset, úgyhogy mindenképpen végigveszem a sorozatot. Bár az élmény nem lesz, és nem is lehet olyan, mintha tizenévesen olvasnám, azért jó lesz belevágni újabb kalandokba Don, Lars és Ariel társaságában.

A történetre nagyjából emlékeztem, talán a felnőttek szálában volt egy-két homályosabb folt, mivel az mindig is kevésbé érdekelt, mint az, hogyan sodorják bajba magukat a fiúk. Azt nem mondom, hogy most jobban élveztem a meghibásodott fúrógép és a kisbolygón rekedt felnőttek drámáját, de nem tűnt olyan hosszúnak egy-egy rész, mint amikor gyerekként olvastam. Ami azt illeti, az egész könyv viszonylag rövidnek tűnt. Persze a karakterek voltak a legjobbak az egészben, a kedvencem határozottan Ariel, hiába viccesebb Don. :) De tulajdonképpen mindenki érdekes és hihető volt, és szerintem most Palláciusz kalandjait is jobban értékeltem, mint régen.

Amire érdemes még egy-két szót szánni, az a nyelvezet. 1979-es regényről van szó, több mint tíz évvel a születésem előtt íródott, úgyhogy már akkor sem volt friss darab, amikor gyerekként olvastam. Most viszont néha kifejezetten „zavart”, hogy annyival másabb a stílus. Valószínűleg csak annyi volt a gond, hogy most pont nem olyan hangulatban voltam, amikor az ember szívesen belemerül egy elmúlt időszak nyelvezetébe. Néha jól esik ilyesmit olvasni, néha nem. Most épp olyanom volt, hogy többször is megmosolyogtam/felhúztam a szemöldököm, és megakasztott az olvasásban az, hogy modorosnak hatottak a megszólalások.

A könyv által nyújtott élményt viszont ismét élveztem, 8/10 pontot adok neki, szerintem ifjúsági regénynek szuper. Nem, nem gondolkoztatja el az olvasót az élet nagy kérdéseiről, de nem is ez a célja, hanem az, hogy magával sodorjon, és úgy érezzük, hogy mi is ott kutatjuk a piramis rejtélyét a fiúkkal együtt. Jöhet a következő, általam eddig még sosem olvasott rész!

Borító: 9/10
Sztori: 9/10
Kedvenc karakter: Ariel
Amit leginkább élveztem: A fiúk élcelődéseit, illetve a piramis rejtélyét.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük