John Wayne Cleaver démonokra vadászik: megölték a szomszédait, a családját, és a lányt, akit szeretett, mégis mindig győzelmet aratott fölöttük. Most egy titkos kormányzati elitcsapatnak dolgozik, és arra használja az adottságait, hogy a lehető legtöbb szörnyeteggel végezzen…
…csakhogy a szörnyetegek rájöttek, hogy üldözik őket, és a csendes macska-egér játék totális természetfeletti háborúvá készül kirobbanni.
Johnnak nem tetszik ez az életmód. Nem akar az FBI bábja lenni, nem akarja, hogy egyetlen barátját egy elmegyógyintézeti szárnyba zárják, nem akar szembenézni a magát A Vadásznak nevező, rettenetes kannibállal és legfőként nem akar embereket ölni. De ahogy a mondás tartja, nem kaphatsz meg mindent, amit akarsz. Ezt a saját kárán tanulta meg, ahogy azt a ruháján egyre csak szaporodó vérfoltok is bizonyítják.
Amikor John ismét szembeszáll a gonosszal, tudni fogja, mit kell tennie.
Szerettem a Nem vagyok sorozatgyilkos könyveket, úgyhogy egyértelmű volt számomra, hogy a negyedik részt, Az ördög egyetlen barátját is megveszem majd. Így is történt, és persze nem tudtam ellenállni, hiába voltak (vannak) kötelező olvasmányaim, rögtön bele is kezdtem, és pár nap alatt el is olvastam.
A stílus és a hangulat a régi, bár Wells most egy merőben más helyzetbe pottyantotta Johnt, aki idáig egyedül vadászott, most pedig egy egész csapat áll mögötte… Azaz, épp itt van a gond, hogy nem mögötte állnak, inkább csak megtűrik és a kispadra ültetik őt, holott elméletileg ő lenne az FBI csapatának a szakértője, ugyanis ő tett el láb alól már több Sorvadtat is. Innen már egyértelmű volt, hogy problémák lesznek, hiszen ezt még egy átlagos ember is nehezen viselné, nemhogy egy olyan szociopatát – a társai szerint pszichopatát –, aki csupán egy lépésre van a sorozatgyilkossá válástól.
Bár jó volt a kivitelezés, jó volt a történet, igazából egy kicsit talán többet vártam. Nem magával az ellenséggel vagy annak a bekerítésével volt gondom, sőt még csak nem is az FBI csapattal, mert ez teljesen rendben volt. Nem, a probléma számomra inkább Brooke volt. Azaz, az ő hiánya. Teljesen logikus volt, ami történt vele, de én valahogy azt vártam, hogy majd ők ketten veszik fel a harcot a Sorvadtak ellen valahogy, nem pedig így, ilyen formában lesz csak a csapat segítségére a lány, miközben John Mary után vinnyog, ami még mindig olyan hirtelen jöttnek és megalapozatlannak tűnik számomra, és ezen már semmi sem fog változtatni. De hátha a következő résztől már tényleg változik a dolog… (Félreértés ne essék, nem feltétlenül szerelmi szálat akarok, csak örültem volna, ha Brooke többet szerepel.)
Az FBI-os csapat egyébként kifejezetten tetszett, sokuk egész érdekesnek bizonyult, de úgy éreztem, hogy a kevesebb talán több lett volna. Vagy nem ártott volna jobban megismertetni őket velünk, ugyanis a viszonylag érdekesebb személyiséggel rendelkező Nathant, Potasht és Trujillót leszámítva nekem az összes többi egy kutyának tűnt. Életben van? Meghal? Tök mindegy, vannak még egy csomóan! Ez az érzés valamelyest ott volt a Romokban is, nem tudtam azonosulni velük, nem tudtam megkedvelni vagy megutálni őket, abszolút közömbösek maradtak, és az sosem jó, akkor sem, ha mellékszereplőről van szó.
Mindezek ellenére jó kis könyv volt, tetszett, és örülök, hogy nem értek még véget John Wayne Cleaver kalandjai. Ez számomra 8/10 volt, várom a következőt! :) A Fumax szokás szerint hozta a formáját minden téren: a borító nagyon tetszett, a fordítás szintén bejött, mindennel teljesen elégedett vagyok, az egyik legjobb kiadónak tartom őket, szeretem a könyveiket. :)
Borító: 10/10
Sztori: 8/10
Kedvenc karakter: Brooke (bárcsak egy kicsit többet szerepelt volna)
Amit leginkább élveztem: Azt, hogy visszatérhettem John Cleaver világába, hogy mindenki hű maradt önmagához, és persze ismét egy izgalmas sztorit követhettem nyomon.