A második világégéskor születtem. Legendák szóltak egy olyan korról, amikor az emberek hosszú ideig éltek. Én dajkamesének tartottam. Az én világomban senki sem érte meg a negyven évet. Egy enklávéban éltem, ahol a legidősebb közülünk huszonöt éves volt. Némelyek azt suttogták, megváltás lenne számára a halál, de igazából csak nem akarták a saját maguk jövendőjét látni.
Pikk amióta csak az eszét tudja, vadásznő szeretett volna lenni. A vadászok feladata élelmet szerezni a közösségnek a föld alatti menedéket körülölelő, életveszélyes alagútrendszerből, amelyben örök sötétség honol, miközben igyekeznek elkerülni a Korcsokat, ezeket a zombiszerű, vérszomjas szörnyetegeket. Amikor az örök kívülálló, Fakó nevű vadászt osztják be mellé társul, aki titokzatos körülmények között került az enklávéba, a lányt tiltott érzelmek kerítik hatalmukba.
Fakóval hamarosan rádöbbennek, hogy a Korcsok egyre szervezettebben lépnek fel ellenük, ám az idősek nem hallgatnak figyelmeztetésükre. Megszokott kis világuk szertefoszlik, így rákényszerülnek, hogy szembenézzenek az ismeretlennel.Köszöntünk az apokalipszisben!
Már nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvvel, és egyszer az egyik nagyobb könyváruház akciójának a keretén belül meg is szereztem, le volt értékelve. Később megvettem a másik kettőt is, hogy teljes legyen a gyűjteményem. Így utólag sem bánom, bár az is biztos, hogy nem ez számomra a következő Az éhezők viadala.
Pedig reménykedtem benne, hogy nagyon jó lesz, hiszen alapvetően minden megvan benne, amivel engem le lehet venni a lábamról könyvek terén: posztapokaliptikus világ, erős női főhős, némi románc, rejtélyek, felfedezés, próbatételek. Sőt, még zombik is voltak! Vagy valami olyasmi.
A sztorival nem untatlak hosszasan benneteket, viszonylag egyértelmű a fülszöveg alapján. Pikk egy földalatti közösségben él, ahol szigorú szabályok alapján tartják fenn a rendet, de minden megváltozik, amikor újdonsült vadásztársával, Fakóval rájönnek, hogy a világuk nem feltétlenül olyan, mint amilyennek az enklávét irányító idősek mondják. Alapvetően élveztem, olvastatta magát a történet, viszont nem sok mélység volt benne.
Az tetszett, hogy Pikk erős és sosem adja fel. Megvan benne az a bizonyos mozgatórugó, és gyakran mondogatta magának, hogy nem viselkedhet nyápicként, ki kell tartania, hiszen ő vadásznő. Viszont ezt leszámítva a karakterek laposak voltak, nem volt időnk megszeretni őket. Ha a könyv első felének a tempóját tartotta volna az írónő, akkor sokkal közelebb kerülhettünk volna a szereplőkhöz, és érzelmileg azonosulva fájhattak volna a veszteségeik. Így viszont nem fájtak. Sőt, minden súlytalannak tűnt. Hiába volt halál, sebesülés, csókok meg mi egyéb, egyszerűen nem hatott meg. Próbáltam örülni a szerelmi szálnak, de az is semmilyen volt. Kicsit Katnissre hajazott a karakter, bár nála valamivel kevésbé volt naiv és fogalmatlan a főszereplő, Az éhezők viadalában mindezt ellensúlyozza, hogy egyébként hihetőek és alaposabban kidolgozottak a karakterek. Félreértés ne essék, itt sem a szerelem a mozgatórugója a történetnek, de egyszerűen nem elég jó a megvalósítás. Már azt is csodáltam, hogy bármiféle díjat kapott a könyv, erre kiderül, hogy ez a RITA-díj pont a románc részével foglalkozik. Lehet, hogy később jobb lesz, de ami eddig volt, az BÁRMELYIK ifjúsági regényben megtalálható. Kénytelen vagyok megint Az éhezők viadalát emlegetni: ott ezerszer jobb volt a romantikus szál, pedig kb. annyi történt ott is, mint itt, pár csóknál több nem csattant el, meg szerelmi háromszög is volt.
Ezt leszámítva magára a történetre is az jellemző, mint a karakterekre: sablonosak és vázlatosak. Ez utóbbi nagyon érződött, és itt ismét megemlíteném a történetvezetés gyorsaságát: néha ugrált az írónő, nem fejtett ki dolgokat, hirtelen eltelt pár nap vagy hét, de sokszor nem voltam benne biztos, hogy mennyi idő. Mintha Fakó és Pikk kb. három napig járőröztek volna együtt, aztán hű, milyen mély kapcsolat szövődött közöttük. Nem jól tálalta a sztorit az írónő, nem jól találta el az arányokat. Itt megjegyezném, hogy egyébként én egyáltalán nem bánom, ha nincs minden mozzanat részletesen kifejtve, sőt, koncentráljunk a lényegre, kerüljük a sallangot. De itt inkább úgy érződött, hogy ő maga sem tudja pontosan, mi történt. Itt megint a Hemingway-féle jéghegy-elvet tudom megemlíteni: ha az író maga sem tudja, hogy mi van a kihagyásai mögött, akkor az olvasó számára üresnek, kidolgozatlannak fog hatni a sztori. Ezt éreztem itt is. Egyébként sokszor kiszámítható volt a történet, például a végénél egyértelműen tudtam, mi fog történni.
Olvastam, hogy pár embernek logikátlan volt a háttérvilág, én ezzel annyira nem foglalkoztam. Szerintem egyelőre nincs vele gond, csak nem tudunk még mindent. De hát ez egy trilógia. Már az első könyv végéből is egyértelmű volt, hogy folytatásos, úgyhogy nem aggódom amiatt, hogy nem derül ki több a világról. Ráadásul az írónő az utószóban megmagyarázott egy-két dolgot. Ami talán hiba volt, mert azt is megemlítette, hogy honnan tájékozódott, és háát… Én is láttam már az Élet az emberek után c. sorozat pár részét, szívesen néztem is, de nem tűnt olyan hiteles forrásnak, amire egy könyvet alapoznék. Ötletszerzésnek jó, de nekem úgy tűnt, az írónő leragadt ennél, nem folytatott további kutatómunkát. Összehasonlítva Dan Wells Részlegesek trilógiájával ez mintha jóval gyengébb alapokon nyugodna.
Azért összességében jó volt ez, elszórakoztatott, szívesen olvastam. Megvan a másik két rész is, úgyhogy hamarosan azokba is belevetem magam. Erre 7/10-et adok, főleg a kidolgozatlanság és a sablonosság miatt. A sztori maga jó volt, csak a kivitelezés hagyott maga mögött némi kívánnivalót. Ettől függetlenül ajánlom mindenkinek, aki szereti az ilyen témájú könyveket, ha nem várjátok, hogy újraírja a műfajt, tetszeni fog.
A borító tetszik, viszont a betűméret talán egy kicsit lehetett volna nagyobb. Nem tudom, hogy ez csak az én preferenciám vagy tényleg volt vele gond, mindenesetre így éreztem olvasás közben. A fordítás/szerkesztés szokás szerint jó volt, bár néhol voltak a könyvben érthetetlen mondatok. Illetve nem mindig tudtam, hogy ezt most csak gondolja az illető vagy konkrétan ki is mondja. És a jelen-múlt idő egyeztetése néha elcsúszott, és ez megakasztott az olvasásban. Illetve volt egy-két hiányzó betű, meg ilyesmi, ami egyébként nem jellemző a Fumaxra. De nem volt olyan vészes, bárkivel előfordul az ilyesmi.
Borító: 9/10
Sztori: 8/10
Kedvenc karakter: Pikk/Fakó/Kósza (igazából egyikükért sem voltam kifejezetten odáig)
Amit leginkább élveztem: Szeretem a posztapokaliptikus történeteket, úgyhogy a világ tetszett a leginkább, illetve az, hogy Pikk erős női főhős. Remélem, nem rontja el az írónő a következő két könyvben sem.