Budapest, 1896.
A város a millenniumi ünnepségek lázában ég. A békebeli Monarchia minden zugából tízezerszám tódulnak az emberek, hogy megcsodálják az ezeréves Magyarország egybehordott kincseit. Köztük van a Marosvásárhelyről érkezett, 16 éves Hangay Emma kisasszony is, akinek a rendezvények második napján nyoma vész.
Négy évvel később titokzatos távirat érkezik az azóta is gyászoló, idős édesapa, Hangay Árpád címére: a különös üzenetet Emma, a rég halottnak hitt lány küldte! Az ekkor 17 éves Mili kisasszony, Emma húga azonnal a fővárosba utazik, hogy nővére keresésére induljon.
A talpraesett, éles eszű lány nem sejti, hogy midőn felszáll a vonatra, rémálmokhoz hasonló kalandok sora veszi kezdetét, melyek kibogozásában egyetlen támasza a jó hírű, ám igen zord természetű mesterdetektív, Ambrózy Richárd báró lesz.
Nagyon drukkoltam, hogy tetsszen ez a könyv, mert annyi szépet és jót hallottam róla, a borító gyönyörű, és mindig lelkesen olvasom Böszörményi Gyula karcait – egyszerűen imádom, hogy ennyi mindent megoszt az olvasókkal a készülőfélben lévő regényről. Ráadásul magyar szerző tollából született a történet, és fogadalmat tettem, hogy a diplomázás után több magyar könyvet fogok olvasni.
A történet világa, az 1896-97-es és az 1900-as Budapest (valamint Marosvásárhely és egyéb környező országok városai) elbűvölőek voltak. Azt nem mondom, hogy teljesen magával ragadott, mert mégis volt bennem valamiféle gát, nem vesztem el teljesen a korabeli budapesti érában, de könnyen megeshet, hogy ez az én hibám, esetleg nem voltam tökéletes passzban a regényhez.
Szeretném rögtön megjegyezni: a regény egyik nagy erénye az, hogy látszik, mennyi kutatómunka fekszik benne. Egy kicsit hasonlóan éreztem magam, mint Libba Bray A Látók című sorozatánál, és itt külön érdekes volt, hogy egy számomra meglehetősen ismeretlen világba kalauzolt el az író, hiszen bár magyar vagyok, itt születtem, itt nőttem fel, azért mégis keveset tudok a több mint száz évvel ezelőtti világról. Az ember általában csak azt tudja, amit a szülei mesélnek neki, és ezek a történetek az én korosztályomnál legfeljebb a második világháborúig nyúlnak, talán egy-egy korábban élő felmenő is szóba kerül, de magáról a világról kevés fogalmunk van. Ezzel szemben az 1920-as évek Amerikájáról viszonylag sokat tudok, hiszen egyrészt kedvelt időszaknak számít a különböző könyvek, sorozatok, filmek terén, másrészt pedig angol szakosként rengeteg akkor született művet olvastam, és személy szerint ez a korszak ragadott meg a legjobban.
A sok-sok kutatómunka viszont a rengeteg pozitív jellemző mellett apró negatívumokban is kiütközik. Az egyik az, hogy néha túl soknak éreztem a leíró részeket, például akkor, amikor Mili először jár az Ambrózy-villában. Ebből szerencsére nincs olyan sok, de az az igazság, hogy nehezen viselem, ha mondhatni oldalakon át semmi sem történik. Szép, szép, meg minden, de én úgyis úgy fogom elképzelni a villát, ahogyan én szeretném, hiába írta meg ezt Böszörményi Gyula kifejezetten részletesen. Akár jó ez, akár nem, én így olvasok. Az író szavai egyfajta iránymutatásként funkcionálnak számomra, a hiányzó réseket pedig feltöltöm a képzeletemmel. Akkor is, ha azok a rések valójában nincsenek ott, mert minden információ rendelkezésre áll.
A másik problémás dolog a rengeteg idegen (vagy tájnyelvi, kevéssé használatos szó) volt. Amikor csak egy-egy van a szövegben, az érdekessé teszi a szöveget, feldobja, de amikor fél oldal szöveg, fél oldal lábjegyzet van, az már egy kicsit sok, és megakasztja az olvasást. Ezt sem hatalmas problémaként rovom fel, mert nem ez volt a jellemző, pár oldalanként egy-egy szó abszolút belefér.
Ha már a nyelvhasználatnál járunk, tetszett, hogy a különböző vidékekről származó karakterek más-más regisztert használtak. Hitelessé tette a szöveget, általában érdekes volt olvasni, még elevenebbé váltak tőle a szereplők. Az általános stílussal pedig abszolút semmi problémám nem volt, tetszett. Olvastam, hogy másoknak túlírtnak tűnt, de szerintem teljesen illett a történethez. Valószínűleg azért sem zavar, mert néha magam is hajlamos vagyok cikornyásabb mondatokat alkotni, csak aztán visszarántom magam a valóságba, és inkább átfogalmazom.
Még egy bekezdés erejéig nem távolodnék el kifejezetten messzire a nyelvhasználattól, ugyanis szeretném megemlíteni, hogy volt egy számomra kissé zavaró jelenség a regényben. A könyv felépítése a következő: egy E/3-ban megírt fejezet jut Emmának, amit három E/1-es Mili fejezet követ. Csakhogy Mili néha olyasmiről ír E/1-ben, ahol ő nem volt, nem lehetett jelen, és ez kissé megzavarja az olvasó gondolatmenetét. Később elmondták neki, hogy mi történt? Na de ennyire pontosan, részletesen? Értem, hogy ez egy írói technika, de én nem bántam volna, ha az csak sima E/3-ban van, és nem kerülnek bele elvétve Mili kommentárjai.
A karaktereket könnyedén megkedveltem, Mili kicsit bohó és lázadó típus, Ambrózy báró rideg és titokzatos, a többiek pedig… valahogy olyanok voltak, amilyeneknek lenniük kellett, de most ezt itt inkább semleges, mint pozitív értelemben írom. Nem a hitelességükkel volt gond, hanem hogy kiszámítható volt, például az, hogy a grófné és Terka rögtön a védelmükbe veszik majd Milit. Emmát szándékosan nem említettem eddig: egy kicsit vegyes érzelmeim voltak iránta az elején, de ő is talpraesettnek és élettel telinek bizonyult, és a végére megszerettem. Külön meglepetés volt számomra, hogy a róla szóló fejezetek elején fanyalogtam egy kicsit, hogy „Na, már megint ez a három-négy évvel ezelőtti történetszál!”, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy kifejezetten élvezem az olvasást.
A történetet néha egy kicsit lassúnak éreztem, bár nem tudnám megmondani, miért. Talán csak azért, mert hozzászoktunk a folyton pergő eseményekhez, és ez egy kicsit lassabb folyású írás. Meg hát, ragaszkodni kellett a kor jellemzőihez is. Egyébként olvasás közben sokszor eszembe jutottak a Sherlock Holmes könyvek, azok is hasonlóan vannak megírva. Sőt, sokszor mintha némi SH-os inspirációt éreztem volna a báró karaktere mögött. Persze, lehet, hogy csak az egyetemi SH kurzus beszél belőlem, és már mindenhol összefüggéseket látok…
Tetszett, egyáltalán nem bántam meg, hogy megvettem a könyvet, és természetesen a többi kötetet is el fogom olvasni. Nem szívesen pontozom, mert elég különlegesnek érzem (főleg a magyar történelmi helyszín miatt), de ha számszerűsítenem kellene az értékelésemet, akkor 8/10-et adnék. A két levont pont részben a fent említettek hozománya, részben pedig azé, hogy nem sikerült teljesen beszippantania a világnak. Hátha a második részben ez megváltozik.
Azt még egyfajta utóiratként megemlíteném, hogy a borító varázslatos, tökéletesen illik a regényhez, és a fejezetek fölötti díszek is nagyon csinosak.
Borító: 10/10
Sztori: 8/10
Kedvenc karakter: Báró Ambrózy Richárd
Amit leginkább élveztem: A női karakterek tűzrőlpattantsága, a báró titokzatossága, valamint a korválasztás.