Mit jelent az, hogy „légy önmagad”?
A Miogin szerelőbázis bajban van, hamarosan elfogy az élelem. A kalózok hitelbe szereltetnek, és egy nagyúr is elvesz a Ferringtonnak szánt adóból.
Márk és a szerelők isteni csodában reménykednek, ám Artúr inkább az entitások nélkül oldaná meg a helyzetet.
Artúr nyíltan kimondja a kétségeit, de ez nem várt következményhez vezet…
Mi történik, ha egy vezetőt nem követnek?
Márk megpróbálja megérteni Artúrt, aki látványosan a vesztébe rohan, és talán a bázist is magával rántja.
Vajon mennyire erős a kapocs kettejük között? Hol a barátság határa?
Mit tegyen, ha Artúr már Adalbert kispap titkát kockáztatja?
A háború zajlik, és lehet, hogy az álcázva élő keresztény csapatot nem csak a kalózok kerülgetik…
A kisregény a Szivárgó sötétség sorozat 2. kötete, a Lucy után játszódik.
Sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Bár, ez igaz volt a Szürke szobákra is. Annak az alapfelvetése valahogy nem annyira tetszett, de a karakterek és az egész pszichológiai vetülete miatt mégis bejött. Lehet, hogy az volt a gondom vele, egyébként, hogy nem annyira szeretem Scart…
Ahogyan Artúr sem volt sosem a kedvencem, de most olyan kérdéseket tett fel, amik érdekeltek, és közben valahogy sikerült belopnia magát a szívembe. Most már kíváncsi vagyok, mi lesz vele ezután. Csak a románca ne lenne Scarral, az továbbra is untat. Nem bánom én, hogy szerelmesek egymásba, de az egész szüzességi dolog elég nyavalygós, azt meg főleg, hogy utána ezzel szekálják őket, és mindkettejüknél ez viszi előbbre/hátráltatja az eseményeket.
Amúgy is kedvelem az Artúrhoz kapcsolódó mellékszereplőket, és most még Al herceget is megszerettem. Eddig nem értettem, mire fel az a nagy érdeklődés, de most már sejtem. :)
A történet is tetszett, jó volt látni, hogyan kerekedtek felül a gondokon, az elnyomásokon. Jó volt látni, milyen egy szerelőállomás „mindennapi” élete, hogyan mennek ott a dolgok, miféle izgalmakat élnek át, milyen gondokkal kell megbirkózniuk. És hogy milyenek ott az emberek, meg hogyan lehet kezelni azt, ha valakire hősként, sőt, már-már embernél többként tekintenek.
Most valahogy szépek voltak a költőibb részek, tudjátok, amiért a “derűs bölcsesség” és egyéb címkéket szokták aggatni On Sai írásaira. Ez most tényleg jól sikerült. Csak bólogattam magamban, hogy ú, na igen, ez is milyen szépen sikerült. És nem zavart az, hogy Artúr kiválasztott, főleg, mert nem mondogatta neki valaki kétlaponként, és ő maga sem érezte magát annak, sőt… Mégis volt benne valami különleges. Valami, ami vitte, repítette előre, amitől minden akadály megoldhatóvá vált. Persze, ez a (jól megírt) regények sajátossága, az élet valahogy nem ilyen szokott lenni. De ez nem baj, hiszen ezért olvasunk. :)
És nagyon szép a borító, bár én Artúrt egyáltalán nem így képzelem el. Amúgy egyet értek azokkal, akik molyon azt mondták, hogy ennek nem AP-nek, hanem Sötét Örvénynek kellett volna lennie. Abszolút. Oké, hogy a Calderon még odament, de On Sai neve ma már húzóerő. Nyugodtan meg lehetett volna vele támogatni a Hard Selectiont.
Borító: 10/10
Sztori: 10/10
Kedvenc karakter: Artúr
Amit leginkább élveztem: Artúr kétkedését.