A Vámpírakadémia nemzetközi bestsellerszerzője, Richelle Mead új, lenyűgöző romantikus sorozata a pompa és a felfedezések világába kalauzolja az olvasót.
A The Glittering Court – Ragyogó Udvar Osfrid előkelő palotáitól Adoria aranyporán és vadregényes erdein keresztül mutatja be Adelaide életét: az osfridi grófnő komornája személyazonosságát ellopva megszökik előre elrendezett házassága elől, hogy új életet kezdjen Adoriában, az Új világban. Ehhez pedig be kell iratkoznia a Ragyogó Udvarba.
Az Udvar egyszerre iskola és üzleti vállalkozás: szegény lányokból előkelő hölgyeket faragnak, hogy tehetős, hatalommal bíró férjet foghassanak maguknak az Új világban. Adelaide számára természetesen semmiféle kihívást nem tartogat a tananyag. Tanulmányai során összebarátkozik a tűzről pattant hajdani mosónővel, Tamsinnel, valamint a gyönyörű sirminicai menekülttel, Mirával. Csupán egyetlen ember jön rá, ki is valójában Adelaide: a ravasz Cedric Thorn, a Ragyogó Udvar gazdag tulajdonosának fia.
Adelaide rádöbben, hogy Cedric is sötét titkot rejteget, és közös tervet szőnek: megpróbálják a lehető legtöbbet kihozni Adelaide hazugságából. Csakhogy hamarosan bonyodalmak akadnak – először akkor, amikor átkelnek az Osfridet és Adoriát elválasztó veszélyes tengeren, majd később, amikor Adelaide felkelti egy leendő kormányzó figyelmét.
Ám egyetlen bonyodalom sem bizonyul olyan ijesztőnek, mint az Adelaide és Cedric közötti vonzalom. Ha engednének az érzelmeiknek, botrány törne ki a Ragyogó Udvarban, és mindkettejüket a vad, feltérképezetlen, messzi területekre száműznék…
Nagyon örültem, hogy én fordíthattam ezt a könyvet, ugyanis Richelle Mead határozottan belopta magát a szívembe a Vámpírakadémiával, és a többi könyve is tetszett. Szomorúan hallottam, amikor az Agave azt mondta, hogy egyszerűen nem éri meg anyagilag nekik, hiába szuperkedves és segítőkész az írónő, és hiába szeretik az emberek. Remélem, a Könyvmolyképzőnél jobb otthonra lel a szerző, nagyon szívesen fordítanék még tőle könyveket. Ugyanis bár a történetet még csak véletlenül sem lehet összehasonlítani a Vámpírakadémiával vagy a Georgina Kincaid könyvekkel, azért érződött rajta Mead írói stílusa.
Amit mindenképpen szeretnék leszögezni, az az, hogy bár ez fantasy, ettől még nincsenek benne természetfeletti erők, lények, mágia, ilyesmi. Ez a könyv történelmi fantasy, a miénkhez hasonló (sőt, tulajdonképpen a miénkre alapuló), mégsem ugyanolyan világban játszódik. Egyértelmű, hogy Osfrid Anglia, Adoria pedig Amerika, ugyanakkor mégis egy alternatív, nem létező világról van szó, a kultúra, a viszonylag hangsúlyos vallás, és minden egyéb igenis legalább részben a fantázia szüleménye.
Adelaide egész szimpatikus főszereplő, sokszor együtt tudtam érezni vele, bár sok regényszereplőhöz hasonlóan ő is az a típus, aki úgy érzi, hogy neki aztán kezébe kell vennie a saját sorsát. Ilyen egyébként Marissa Meyer hamarosan magyarul is érkező könyve is, a Heartless (munkacíme: Szívtelen :) ). Ott is hasonlóképp viselkedik a főszereplő, úgy tűnik, a nemes kisasszonyok ilyenek.
A többi szereplő is szimpatikus volt, és akadt olyan, akiről sikerült elhitetnie velem az írónőnek, hogy ő bizony egy pozitív/negatív hős, aztán hirtelen jön a pálfordulás, és kiderül, hogy mégsem az. A másik két lányt, a tűzről pattant mosónőt, Tamsint, illetve a sirminicai menekültet, Mirát is nagyon kedveltem. Egy kicsit nehezményeztem, hogy keveset tudunk a hátterükről, a valódi motivációkról, illetve olykor-olykor arról, hogy mi történik velük, de ez természetesen azért van, mert az írónő trilógiát tervez, és a két további kötetben a két másik lány történetét meséli el. A második regény már megjelent egyébként, ez Miráról szól, és Midnight Jewel (kb. Éjféli ékkő) a címe. A borítója nagyon hasonlít A ragyogó udvaréhoz, és megmondom őszintén, nekem annyira nem jött be. Reménykedtem benne, hogy újat tervez a kiadó, de végül átvették az eredetit. Ez persze csak személyes vélemény, az mondjuk biztos, hogy illik a regényhez, hűen tükrözi, hogy ez bizony a pompa és a ragyogás világa, tele habos-babos ruhakölteménnyel, tánccal, bálozással.
A szerelmi szál aranyos volt, Cedric szimpatikus volt, és bár én sosem értettem az ilyen erős vallási, hitbéli meggyőződést, semmiképp sem hiteltelen, hiszen az emberek valóban így viselkednek, ha a hitükről van szó. Valóban titokban találkoznak, akkor is, ha ez egyértelműen veszélyes, és akár az életükbe kerülhet. Valóban új helyekre költöznek, hogy új életet kezdhessenek egy szabadabb helyen. Bár a vallási rész csak nagyjából volt kidolgozva, igazán mélyen nem ment bele az írónő, érdekes volt és kerek egész. Azt hiszem, tulajdonképpen zavaró lett volna, ha ennél részletesebben bemutatja Cedric, illetve Adelaide hitét, ugyanis a könyv nem erről szólt.
Hanem arról, hogyan kerekedik felül Adelaide, a kiházasítani kívánt grófkisasszony, minden akadályon, hogy végül szabadon élhessen, azzal, akivel szeretne. Ez egy kalandos könyv, van benne sok-sok fordulat, sok helyszín, egy egészen hosszú történet, ami többről szól, mint csupán a szép ruhák és a bálozás.
A fentiekből talán valamennyire már kikövetkeztethető, hogy a történetnek csak egy része játszódik a Ragyogó Udvarban, utána már Adoriában kalandoznak a szereplők. Ez szerintem nem is baj, én untam volna, ha végig a kisasszonyképzőben vannak és csupa ármány meg intrika közepette telnek a fejezetek.
Bár maga a bálozós, romantikus sztori annyira nem az én műfajom, néha-néha olvasok ilyesmit (pl. A Párválasztót is olvastam), és ez tetszett is. Nem csak bugyuta bálra járkálásról, meg különböző fiúk utáni epekedésről szólt, ennél jóval több van a történetben. Remélem, nektek is tetszeni fog, és hamarosan lefordíthatom a következő részt is. Sőt, ki tudja, talán egyéb Richelle Mead könyvek is jöhetnek majd, ha A ragyogó udvar sikert arat. Bízom benne, hogy így lesz! :)
Art: PixMedia