Ebben a lírai, lebilincselő, díjnyertes regényben semmi sem az, aminek látszik, és minden nyom újabb kérdésekhez vezet.
Taylor Markhamet tizenegy éves korában elhagyja az édesanyja. Tizennégy évesen megszökik a bentlakásos iskolából, ám egy rejtélyes idegen a keresésére indul, és visszaviszi. Most, tizenhét évesen Taylor nem túl lelkes vezetője az iskolai titkos társaságnak, aminek a Városiakkal és az odalátogató Kadétokkal vívott éves harca épp most veszi kezdetét. Idén azonban a Kadétokat Jonah Griggs vezeti, akinek átható tekintetét Taylor nem sokáig tudja kerülni. Ráadásul Hannah, az egyetlen felnőtt, akiben Taylor megbízik, váratlanul eltűnik. Ha Taylor össze tudja rakni a Hannah által hátrahagyott nyomokat„ a feltáruló igazság nemcsak múltjának kérdéseire ad választ, de a jövőjét is megváltoztatja.
Ez tipikusan az a könyv, ami sok mindenkinek nem fog tetszeni, mert a cselekmény nem lineáris, hanem egyfajta kirakós, és egy kicsit nehezen áll össze a kép. Egy ilyen könyvhöz türelem és hangulat kell. Olvasás közben Margaret Atwood The Handmaid’s Tale-je (A szolgálólány meséje) jutott eszembe. Ott is csak lassan, apránként állt össze a történet, és annak is van egy nagyon különleges hangulata. Ahogyan ennek a könyvnek is. Kicsit szomorkás, néha nyomasztó és sokkoló, sokszor viszont kedves és mosolyra fakasztó.
A múltbéli szál eleinte kicsit zavaros volt, és nehéz volt megjegyezni a neveket, sokszor nem tudtam, hogy melyikük fiú, melyikük lány (pl. a Tate és a Jude név is lehet lány- és fiúnév is), illetve nehéz volt megérteni, hogy ki kinek a kicsodája. A végére, persze, ez is összeállt, ahogyan az is, hogy kinek mi köze van a jelenben játszódó szálhoz. Sőt, a végén kifejezetten szájbarágósan elmagyarázta az írónő, hogy mi történt. Ez nem feltétlenül rossz dolog, mert néha nagyon értetlen tud lenni az olvasó, nekem is van, hogy épp olyan passzban vagyok, és nem fogom fel azt, ami mindenki másnak egyértelmű.
A főszereplő, Taylor az elején egy kicsit idegesítő volt, amolyan bálkirálynőnek tűnt, aki azt hiszi, körülötte forog az egész világ, de ez később változott. Főleg azok után, hogy elkezdett kiderülni, miféle gyerekkora volt, illetve hogyan kezelték a felnőttek. Így már teljesen érthető volt, hogy miért fordult annyira magába, és miért hajlott a depresszió felé az állapota. Idővel szimpatikussá vált és tetszett az, hogy vette a bátorságot és a múltja mélyére ásott. Sok ember van, aki inkább eltemeti magában a régi rossz dolgokat, és inkább a jövőre koncentrál. Csakhogy a feldolgozatlan, eltemetett dolgok szinte mindig visszatérnek, kísértik az embert. Jobb nem kísérletezni ezzel.
Tetszett, hogy minden szereplő egyéniség volt, mindenkinek megvolt a saját története. Némelyeké mélyebb és tragikusabb, némelyeké egyszerűbb volt, de mindenki érdekes és szimpatikus volt – vagy legalábbis együtt tudtam érezni velük, mert voltak, akinek a döntéseit a legkevésbé sem helyeseltem.
Nagyszerű volt, ahogyan végül minden szál egybefutott, igazán szépen szőtte a történetet az írónő.
A fél pont levonás csak a „háború” miatt járt, sokszor azt éreztem, hogy a múltbéli eseményekre (pl. miket vesztettek el előző években) utalgat, de valójában nem sok minden történik. Ez olyasmi volt, ami felett szemet kellett hunyom. Nem sokat vett el a történet értékéből, és jó volt, hogy ennek az eredete is meg lett magyarázva, de azért egy kicsit negatívum.
Néha egy kicsit zavaros volt, hogy mi merre van, és pontosan mi micsoda, mert mindent Jellicoe-nak hívnak, az iskolát, az utat, a várost…
Egyébként örültem volna, ha egy kicsit több ausztrál feelinget kapunk, és ez alatt nem azt értem, hogy tele kellett volna pakolni a könyvet kengurukkal meg koalákkal. :)) De jó lett volna némi kulturális sajátosság, ami itt csupán a helyszínekben, valamint az egyik srác részben őslakos származásában merült ki. Ennyi erővel máshol is játszódhatott volna a történet, és ezt az angol nyelv és kultúra rajongójaként egy picikét nehezményeztem.
A borító szép, jó ránézni, de nem mondanám, hogy kifejezetten elvarázsol. A fenti borítóknál mindenesetre szebb, úgyhogy örülök, hogy ezt a borítót vette át a Könyvmolyképző.
Apró érdekesség, hogy a magyar kiadás belívében „Jellicoe Road” szerepel eredeti címként, az amerikaiak rövidítették erre, ugyanis eredetileg „On the Jellicoe Road” címmel jelent meg Ausztráliában több mint egy évtizeddel ezelőtt, 2006-ban.
Összességében egy nagyszerű könyv, teljesen megérdemelte a helyet a szuper YA könyvek listáján, amit a múltkor láttam. Örülök, hogy kiadta a Könyvmolyképző, még akkor is, ha tudom, hogy sokaknak túl bonyolult és nyomasztó lesz ahhoz, hogy igazán értékelni tudják a benne rejlő zsenialitást.
Borító: 8/10
Sztori: 9/10
Kedvenc karakter: mindenkit kedveltem
Amit leginkább élveztem: A hangulatot, a történet összetettségét és azt, hogy olyan szépen összeértek a szálak a végén.
Art: AnnaHelsinki