Mit tesz az, akinek összetörték a szívét? Úgy van. Telefonál a legjobb barátnőjével, csokoládét majszol és hetekig dagonyázik a boldogtalanságban. Csak az a bökkenő, hogy az akarata ellenére időutazóvá vált Gwendolynnak egészen más dolgokra kell tartalékolnia az energiáit: például a túlélésre. Mert azok a szálak, amelyeket a kétes hírű Saint Germain gróf még a múltban illesztett egymáshoz, immár a jelenben is veszélyes hálóvá szövődtek.
Ahhoz, hogy felfedjék a titkot, Gideonnak és Gwendolynnak nem elég eltáncolni egy menüettet a 17. század egyik legpompásabb bálján, hanem hanyatt-homlok kell belevetniük magukat a kalandokba bármelyik évről is legyen szó…
Érzelmi hullámvasút az évszázadokon keresztül: Gideon és Gwen kalandjai Kerstin Gier, kitűnő bestseller-szerző tollából.
A bejegyzés enyhén spoileres!
Belevágok a közepébe: a második kötet után ez bizony csalódás volt. Az első kicsit gyengének tűnt a sok-sok jó regényhez képest, bár kétségkívül bájos volt, a második annyira vicces volt, hogy minden rosszat feledtetett, aztán jött a harmadik… Ami összességében kuszának tűnt.
Az egyik legnagyobb hiba szerintem az volt, hogy az egész kb. két hét alatt játszódott, ezáltal teljességgel hiteltelenné vált a szerelmi szál. Miért szeretett bele Gideon Gwennybe? Az oké, hogy Gwendolyn kamaszosan belezúgott a szexi orvostanhallgatóba, de fordítva miért történt meg? Tudom racionalizálni, ha nagyon akarom, de még a racionális magyarázathoz (amolyan Bridget Jonesosan elege volt a karót nyelt Charlotte-ból és tetszett neki a csacska, bájos Gwendolyn) sem telt elég idő.
A történet maga pedig… Egyszerűen kusza volt. Ide-oda elapszáltak, összevissza beszéltek, folyton félreértették egymást, mindenki mindenki elől titkolt mindent, és valahogy nem éreztem, hogy bárminek is súlya lenne. Az meg, hogy Gwennyről kiderült, hogy még csak megölni sem lehet… Hát na, zavaros és túlságosan kézenfekvő volt az egész.
Ráadásul maradt bennem egy hatalmas kérdőjel: mégis ki alkotta a kronográfokat, honnan jött az a por? Nem a gróf volt az, hiszen akkor egyszerűen csinált volna magának vagy felhasználta volna. Az egész sztori lóg a levegőben. (Hiába na, nem vagyok már 16 éves…)
Egyébként persze aranyos volt, a mellékszereplők is szimpatikusak (Xemerius továbbra is imádnivaló), a hangulat is kedves és bájos… Csakhogy eljön az a pont, ahol ez már nem elég, a cselekménynek lendületesebbnek vagy legalább egyenesebb vonalúnak kell lennie. És kétlem, hogy ne értettem volna meg, annál azért jóval többet törtem én már a fejemet az időutazással kapcsolatban. Voltak benne ötletes megoldások, valahogy mégis úgy éreztem, nem kifejezetten jó a könyv felépítése. Eleinte azt hittem, hogy csak nekem nincs kedvem olvasni a regény utolsó harmadát, annyira lassan haladtam vele, folyton félreraktam, aztán később rájöttem, hogy a történet zavarossága okozta ezt az érzést.
Szomorú vagyok, hogy kissé negatív érzelmekkel kellett zárnom a trilógiát, pedig összességében aranyos és ötletes volt.
Borító: 10/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: továbbra is Xemerius
Amit leginkább élveztem: Hogy időutazós sztori.