Winie Langton a 2900-as évek New Yorkjában él, száz évvel az ötödik nagy világégés után. Egy nagy és befolyásos tolvajcsalád leszármazottja, akit már egészen kiskorától apja tanított a mesterség fortélyaira. Ebből kifolyólag Winie már kamaszként jobban verekszik, mint a fiúk többsége és mindent tud a fegyverekről. Amikor a legendás Mesterkulcs felbukkan a városban, a Langton család azonnal a nyomába ered, s természetesen Winie-re is fontos feladat hárul a titokzatos műtárgy megszerzésére kiötlött akcióban…
Az Alexandra akciójában csaptam le a könyvre még tavaly. Tudtam, hogy kisregény, úgyhogy nem ért meglepetés, amikor a kezembe vettem a kb. 80 oldalas könyvet. Ha már itt tartok, kezdem is mindjárt azzal, hogy szép a borítója, tetszik a betűtípus is.
Aztán kinyitottam és elkezdtem olvasni. És egy csomó ideig nem folytattam. Ennek az az oka, hogy rettentő cikornyásan van megfogalmazva. Nincs önmagában gond azzal, ha valaki így ír, ez is egy stílus, de nem mindenkinek (sőt, megkockáztatom, sok embernek) nem fog bejönni. Mert nehezen értelmezhetővé teszi a szöveget.
Az alaptörténet tetszik, Winie egy fiús, tolvajnak nevelt lány, aki a nővérével együtt egy legendás ketyere, a minden ajtót kinyitó mesterkulcs keresésére indul. Na jó, tulajdonképpen bálba mennek érte, de most nem ez a lényeg. :)
Viszont kezdjük a háttérrel. New York. Teljesen jó, nincsen semmi gond, engem ugyan nem zavarnak az USA-ban játszódó történetek. Steampunk korszak. Teljesen oké ez is. Viszont… Mindezt egy ötödik világháború (egy atomháború) utánra tette az író. Miért? Lesz ennek bármiféle jelentősége? És miért pont ebben az irányban fejlődött az emberiség a hatalmas pusztulás után? Valahogy nem kerek számomra ez az egész. Ezt illett volna tovább magyarázni, bővíteni. Így inkább csak díszletnek tűnik, ami függönyként lóg az előadás mögött. Mindegy, ezen is lépjünk túl, ugyanis az egésznek az égvilágon semmiféle jelentősége nem lesz a történet további részében.
Az összesen 80 oldalhoz egy kicsit hosszú volt a bevezető, és ahhoz képest, hogy Winie fiú, hosszasan ecsetelte, hogy milyen ruhát kényszerítettek rá, meg sokszor elmondja, hogy jaj, neki ez mennyire rossz. Kicsit sokat nyavalygott egy kemény csajhoz képest. Ez nem egyedi jelenség, egyébként, az Üvegtrónban is volt hasonló problémám, ahol az orgyilkos gyakorta azzal volt elfoglalva, hogy milyen ruhát vett fel meg menjen-e a bálba vagy se. Meg az is, hogy amúgy gyilkolás a mestersége, de ő megy és felszabadítja a rabszolgákat. Valami ilyesmi ellentétet éreztem itt is, kemény csaj, bárkit szétver, ráfogja a fegyvert, de azért a biztonság kedvéért ötször elmondja, hogy úgysem lőné le, mert ő nem öl embert. Amivel amúgy nincs baj, csak nem kell elmondani annyiszor, nyugodtan fent lehetett volna tartani a feszültséget, hogy talán mégis megteszi, morális dilemmába kerül valamiért.
A bálon már beindult a sztori, és tetszett is. Kicsit kiszámítható volt, viszont összességében tetszett a srác sztorija, és viszonylag gyorsan le is záródott a történet, kikerekedett a végére, és ezt értékelem. Kicsit olyan érzésem volt, mintha egy sorozat pilotját néztem volna. Érdekes volt, felkeltette a figyelmet, innen rengeteg irányba ágazhat a sztori és van egy főszálunk, ami mellé rengeteg melléktörténet befér.
Összességében tehát jó volt az alapötlet, viszont a kivitelezés hagyott némi kívánnivalót maga után mind stílusát, mind az író eszközeit tekintve. Egyébként szerintem ezek könnyen javítható problémák, és biztos vagyok benne, hogy a sokadik részre már kevéssé érezhetőek.
Viszont a falat kapartam attól, hogy tele volt a szöveg elgépeléssel. Komolyan mondom, oldalanként volt egy. Még a neveket sem tudták konzisztensen leírni. Ezt nem az írónak rovom fel, mindenki hibázik, hanem a szerkesztőnek/korrektornak. Aki szintén hibázhat, de nem oldalanként. Azért ez nem volt egy olyan hosszú szöveg, lehetett volna rá megfelelő figyelmet fordítani.
Borító: 8/10
Sztori: 8/10
Kedvenc karakter: –
Amit leginkább élveztem: A pilot hangulatot.
Art: darksouls1