[su_box title=”Fülszöveg” style=”bubbles” box_color=”#5d1e5f”]
Anima lakói szerint a tárgyaknak lelkük van, különös adottságaik révén pedig kommunikálni is tudnak velük. Ujjaik alatt összeforr minden, ami szakadt vagy törött, érintésük nyomán feltárul a tárgyak és használóik múltja is. Ophélie azonban nem csak ezért különleges: briliáns ügyességgel közlekedik a tükrökön keresztül.
Békés hétköznapjainak azonban a Matrónák döntése vet véget: el kell hagynia otthonát, férjéül pedig a megmaradt világ legrosszabb hírű Sarkáról származó, gyűlölt és rettegett kincstárnokot, Thornt szánják. De vajon miért éppen őt?
Új otthonában a Délibábosok trükkjeinek köszönhetően semmi sem az, aminek látszik. A lánynak az állandó káprázattal és a Sárkányokkal is meg kell küzdenie: a Légvár az a hely, ahol az ember a saját gondolataiban sem lelhet biztonságra. Ophélie ráébred, hogy a Légvár nemzetségei hatalmi harcának közepébe csöppent. Hogy megmeneküljön, álruhát ölt…
Történet egy felejthetetlen hősnőről egy részletgazdag és izgalmas világban, tele cselszövéssel és meglepetéssel.
Christelle Dabos trilógiájának első kötete számos irodalmi díjat nyert, és a legnagyobb francia kiadó, a Gallimard első könyveseknek járó elismerését is magáénak tudhatja.[/su_box]
Sokáig szemeztem ezzel a könyvvel, annyira szép a borító, és annyi jó értékelés született róla… Ugyanakkor láttam, hogy vannak, akiknek egyáltalán nem jött be, és féltem, hogy mi lesz, ha nekem sem, ha én is azt érzem pár oldal után, hogy ez nagyon nem az én stílusom. Szerencsére felesleges volt ettől tartani, és már az elején éreztem, hogy bizony nagyon is tetszeni fog nekem ez a könyv. :)
[su_service title=”Történetvezetés” icon=”icon: snowflake-o” icon_color=”#87d4d6″ size=”26″][/su_service]
Lassú folyású történetről van szó, és a főszereplő is elég visszahúzódó, félénk. Nagyrészt hagyja, hogy azt tegyenek vele, amit csak akarnak, viszont olykor-olykor önálló, nem véletlenből eredő cselekedetei is vannak, ezért olvasóként nem éreztem azt, hogy menthetetlen szegény. :) Az első rész ilyen szempontból kicsit bevezetőnek tűnt, Ophélie legtöbbször csak sodródott az eseményekkel, és próbálta kitalálni, hogyan legyen a saját sorsának kovácsa.
Az írónő nagyon jó érzékkel dobott be pont abban a pillanatban valami érdekes fordulatot, amikor kezdett volna leülni a történet és kezdtem megunni azt a szituációt, amiben épp benne voltunk.
Meg kell még említenem a hangulatot, ami illett a lassú történetvezetéshez, egyszerűen magával ragadták az embert a leírások, a világ, az, ahogyan a karakterek beszéltek. Szuper élmény volt.
[su_service title=”A világ” icon=”icon: snowflake-o” icon_color=”#87d4d6″ size=”26″][/su_service]
Mondanám, hogy úúú, mennyire lenyűgöző volt a világ, és érdekesnek érdekes is volt (főleg a könyv elején és végén olvasott kis részletek alapján), de igazság szerint sokat egyelőre nem ismertünk meg a Sarkból és a Holdvilágból. Amit láttunk, az felettébb érdekes (és megtévesztő!) volt, de lesz még itt mit kibontani.
Bevallom, kicsit reménykedtem benne, hogy a végtelen hó és jég birodalmába csöppenünk majd, de ebből nagyon keveset láttunk csak. Hátha később…
[su_service title=”Karakterek” icon=”icon: snowflake-o” icon_color=”#87d4d6″ size=”26″][/su_service]
Ophélie-ről írtam már egy kicsit, és bár néha teszetoszának tűnt, valójában inkább csak zavarodott volt. Kicsit sajnáltam, hogy ennyire hagyja magát, rengetegszer kellett a sötétben tapogatóznia, és amikor véletlenül ki is állt volna magáért, rájött, hogy nem fogják hagyni érvényesülni. Összességében nem volt rossz főszereplő, de remélem, a következő részben már jobban a sarkára áll.
Thorn nagyon mogorvának tűnt (az is, tulajdonképpen), és az első részben csak egy-két villanásban mutatta meg a személyiségének sokrétűségét az írónő, de én kedveltem, akármilyen mufurc és magának való volt is. Remélem, a következő részben többet is megtudunk róla.
A többiek furák voltak, Berenilde-et nem igazán tudtam hová tenni, és tényleg nagyon fura, hogy miféle viszonyba keveredett Farukkal, akinek a neve mögé valahogy mindig automatikusan odatenném, hogy nagyúr, mint Farquaad nagyúrnál a Shrekben. :)) Roseline néni az égvilágon semmilyen érzést nem váltott ki belőlem, valahogy annyira sablon karót nyelt vénkisasszony. Bajom azért nem volt vele, csak valahogy nem ragadott meg, nem tartottam őt fontosnak.
[su_service title=”Romantika” icon=”icon: snowflake-o” icon_color=”#87d4d6″ size=”26″][/su_service]
Nem igazán volt a kötetben romantika, de különösebben nem is hiányzott belőle, azt hiszem, ez a normális hozzáállás egy lány részéről, ha idegen helyre kerül az akarata ellenére, ahol hozzá akarják kényszeríteni valakihez, akit nemhogy nem ismer, még csak nem is igazán kedvel.
Kedveltem azokat a részeket, amikor mégis jobban megismerte egymást Ophélie és Thorn, és remélem, kapunk még belőle jócskán a második részben. Nagyon szépen kiegészítette a többi történést. :)
[su_service title=”Összességében” icon=”icon: snowflake-o” icon_color=”#87d4d6″ size=”26″][/su_service]
Nagyon jó élmény volt, főleg a hangulata miatt, teljesen magával ragadt. Kicsit lassú a történetvezetés, de semmiképpen sem unalmas, és szerintem Ophélie is kikupálódik majd a következő kötetekben, úgyhogy nem lesz okunk panaszra. Nagyon tehetségesnek tartom Christelle Dabost, remélem, minden kötet megjelenik majd magyarul, és ha ír még valamit, azt is kiadják. Vétek lenne kihagyni. :)
A második részt már beszereztem, úgyhogy hamarosan arról is írok.
[su_box title=”Értékelés” style=”bubbles” box_color=”#5d1e5f”]
Borító: 10/10
Sztori: 8,5/10
Kedvenc karakter: Thorn
Amit leginkább élveztem: A hangulatot, határozottan az ragadott magával.[/su_box]