Az ötletek jók voltak benne, a kivitelezés, sajnos hagyott némi kívánnivalót maga után. A mágia működése egészen érdekes, talán nem nagy spoiler, mert rögtön az elején kiderül, hogy a hősök érzéseket elszívva tudnak mágiát használni, a negatív érzésekkel pusztítani, a pozitívakkal pedig teremteni, építeni lehet. De… Akármilyen jó is volt az ötlet, valahogy a mágia határai és ára elmosódott, néha már nagyon extrém dolgokat is csináltak a szereplők, és még akkor is így éreztem, ha megvolt a magyarázata annak, hogy mitől lettek hirtelen erősebbek a karakterek amint meghalt a felmenőjük, átszállt rájuk az ereje, persze ez még az ügyességet, amikor hirtelen tudták, hogy mit és hogyan kell csinálni, mintha már ezer éve ezt gyakorolnák (igen, rád nézek most, Larkin), nem magyarázza.
A helyszín is oké lett volna, a föld alatt, de valahogy folyton azt éreztem, hogy csak sötét van, meg néha világít egy-két zuzmó, de amúgy ugyanolyan az egész, valami sötét, zavaros helyen kóválygunk, pedig volt ott föld alatti tótól meg folyótól kezdve szakadékokon át labirintusig minden, de nekem mégis ugyanolyannak tűnt az egész.
Ennek oka lehet a zavaros történetvezetés, ami a könyv rákfenéje volt. Sok regényre jellemző, hogy a vége felé, amikor már jön a nagy akció, érthetetlenné válik a történet, mert nem tudja jól átadni az író, hogy mi is pereg le előtte, és már azon gondolkozol olvasóként, hogy honnan jött a támadás, meg hol is járunk. Na, ilyen volt ez is, csak az egész könyv, néha már az elején sem volt világos, hogy most akkor hova futkostak, mi történik. Ráadásul olyan hirtelen jöttek a fordulatok, nem volt rendesen felépítve semmi, rohant a szerző előre, rengeteg mindent belezsúfoltak ebbe a nem egészen 370 oldalba.
Ami persze a karaktereknél is előjött. A főszereplő lány, Larkin szemén keresztül követjük végig az eseményeket, akinek a nevét nehéz elfelejteni, mert vannak olyan bekezdések, ahol szó szerint minden egyes mondatban leírja, pedig egész nyugodtan lehetett volna azt írni, hogy „she”. (Mintha sokat kellett volna szerkeszteni, aztán így alakult, és végül ráfért volna még egy átolvasás?) Rajta kívül vannak még heten, de egyiküket sem tudjuk igazán megismerni, mert nincs rá idő, aztán bejön a történet horrorszála, bár megmondom őszintén, hogy én csak a legvégén, a szerző saját magáról írott mondatából jöttem rá, hogy ez horror akar lenni, és nem is értettem ezt a sok elborult, különös gondolatot.
Kattints a spoilerért!
A karaktereket egyesével levadásszák, ez még egyébként jó is lehetett volna, és persze, nem baj, hogy egy-kettőről nem sok mindent tudunk, de sajnos az életben maradottakat sem igazán ismertük meg, ezért minden egyes halálesetet egy mentális vállvonással nyugtáztam, mert egész egyszerűen nem érdekelt.
Az sem érdekelt volna, ha a főszereplő meghal, ami elég nagy probléma. A logika az ő karaktere mögött világos volt, de a viselkedése alapján mégis valahogy színjátszó tininek éreztem, aki nem tudja eldönteni, hogy vezető akar-e lenni vagy gyámoltalan kislány, de hiteles helyett inkább csak idegesítő volt, meg indokolatlanul erőszakos.
A szerelmi szál egészen jó lehetett volna, de súlytalan volt, egy kicsit a semmiből jött, mintha csak azért bontakozott volna ki, mert „ó, itt egy helyes fiú a sok rémség között, valami kapaszkodó csak jó lenne”, de ez sem úgy alakult ki, ahogyan mondjuk Katniss meg Peeta kapcsolata (jó, persze nem fair összehasonlítani egy ~1200 oldalas trilógiát egy ~370 oldalas könyvvel), hanem hirtelen, csak úgy. Pedig lehetett volna ez is jó, a fiú mögötti gondolat is jó volt, ha mondjuk tényleg kezdett volna vele valamit a szerző, csak aztán azt is egyszerűen elmesélte, Larkin meg „jaj, hát megértem”, nulla feszültséget keltett az egész, semmi súlya nem volt. De még ezen is túltettem volna magamat, ha a vége felé kapunk valami jó kis beteljesedést, de az is annyira nyúlfarknyi és semmilyen volt, hogy egyáltalán nem tudtam beleélni magamat a romantikába. Pedig tényleg nagyon igyekeztem.
Az antagonistákkal kapcsolatos ötletek szintén jók voltak, a kyranes szál szerintem jól is működött benne, de aztán általánosságban elmondható, hogy el lett sietve a vége. Vajon ez azért lehetett, mert eredetileg ez egy duológia lett volna, aztán valahogy le kellett zárni? Elég könnyen megoldódott minden a végén.
Kattints a spoilerért!
Ja, és az öcsi, Garran feláldozása megint súlytalan volt, pedig az ötlet jó lehetett volna. Miért nem nézte mondjuk végig Larkin tehetetlenül, hogy kivégzik az öccsét, ahelyett, hogy rátalál a holttestre? Na, az egy erős jelenet lehetett volna, ami építi a történetívet.
Összességében kiaknázatlan lehetőségek tárháza volt ez a könyv, igazából nem is értem, miért olvastam végig, talán csak azért, mert viszonylag rövid, meg mert nem szeretek semmit félbehagyni. Amit félbehagyok, azt is abszolút azzal a szándékkal teszem le, hogy később elolvasom majd :) Sajnos a történetvezetés zavaros volt, a karaktereket nem tudtuk rendesen megismerni, ezért nem érdekelt a sorsuk, és szerintem nem az volt konkrétan a probléma, hogy túl sok karaktert akart mozgatni az írónő, egyszerűen csak nem volt tér és lehetőség arra, hogy kibontakozzanak, hiszen a főszereplőt meg a fiút sem sikerült megismernem és megszeretnem, a sztori végét pedig összecsapottnak érzem. A 3,5 csillagot azért kapja, mert az ötletek jók voltak benne, látom a fantáziát a dologban, és lehet, hogy duológiaként jobban működött volna ez a történet, csak rászóltak, hogy legyen mégis inkább egy regény.