Ez is egy olyan könyv, amit elkezdtem olvasni, de aztán nem volt kedvem folytatni, és most, hogy volt egy kis időm ilyesmire, befejeztem.
Általánosságban elmondhatom, hogy szeretem Paulo Coelho könyveit, de az Aleffel képtelen voltam azonosulni. Rettenetesen távol állt tőlem. Nem azért, mert a kulcsszavai az olyanok közül kerültek ki, mint például „Univerzum”, „szerelem”, „spiritualitás”, hanem mert mindezt úgy adta át, hogy ő már egy olyan szinten van a saját spirituális útjának keresésében, amit külső szemlélő nem igazán ért.
A Hilallal való kapcsolatának leírása volt az egyetlen, ami miatt folytattam az olvasást. Kíváncsi voltam, hogy mi fog történni közöttük végül, hogy meddig jutnak el a múlt megismerésében.
Pluszpont nálam, hogy Szibériában játszódik a történet; igazán szeretek Oroszországról olvasni.
Azt hiszem, hogy most már véglegesen megállapíthatom, hogy azokat a könyveit szeretem csak Coelhonak, amik nem a saját spirituális útkereséséről szólnak, hanem mások történetén keresztül mutatják meg mindazt, amit felfedezett a világról.
A borító nem különösebben tetszik, bár értem már, hogy honnan jött a sínek ötlete. Valahogy mégsem működik nekem. Egyébként amikor elkezdtem Coelhot olvasni, évekkel ezelőtt, akkor még nem ezek az újfajta borítók voltak, és nekem a régiek sokkal jobban tetszettek. Ezek az újak valahogy nem fognak meg. Bár javukra írható, hogy legalább egységesek az alul és fölül látható csíkokkal.
Összességében 5/10 a pontszám, amit adnék neki. Nem hiszem, hogy még egyszer el fogom olvasni, de jól mutat a polcon a többi műve mellett.