Láttam, hogy jön a hazai mozikba is a Divergent, és mivel már régóta kíváncsi vagyok a sorozatra, ezért úgy gondoltam, hogy nosza, el is olvasom gyorsan legalább az első részt. A filmre végül nem mentem/nem megyek el, mert csak szinkronos verzió van, azt meg inkább kihagynám. (Írtam a forgalmazónak, és kaptam is egy gyors és részletes választ, hogy miért nem állt módjukban eredeti hanggal is eljuttatni a mozikba a filmet, amit teljesen megértek, hiszen ez mégiscsak egy üzlet, viszont ennek ellenére nagyon sajnálok. Emberek, menjetek többen OV és feliratos verziókra!)

A történet érdekes, bár ha azt vesszük, ennyi disztópikus ifjúsági regény után nem olyan nagyon újszerű:

Egy olyan jövőbeli Chicagóban játszódik a sztori, ahol öt csoportba osztják az embereket: vannak az önzetlenek, Abnegation; a bátrak, Dauntless; az okosak, Erudite; a békés barátságosak, Amity; és az őszinték, azaz Candor. Természetesen jön egy nagy nap, mert bár az emberek beleszületnek az egyik csoportba, mégis választhatnak  16 évesen, hogy hova is szeretnének tartozni – már ha túlélik a beavatási periódust.

A főszereplő, Beatrice egy Abnegation családból származik, azonban sosem érezte magát igazán odavalónak. A választás előtti teszten, amelynek elméletileg segítenie kellene a választásban, valami félresikerül: Beatrice eredményei nem egyértelműek, ami azt jelenti, hogy a lány „divergent”, azaz nem illik a többiek közé. A baj csak az, hogy azokra, akik nem illeszkednek a rendszerbe, automatikusan problémaként gondolnak a hatalom képviselői, s így Beatrice-nek el kell titkolnia, hogy ő más, mint a többiek.

Végül Beatrice a bátrakat választja, és így gyökeresen megváltozik az élete, de úgy tűnik, új csoportjában sokkal inkább képes beilleszkedni, mint ott, ahonnan jött. A bátraknál természetesen a rengeteg veszély mellett ott vár az immáron Trisre keresztelkedett lányra a szerelem is, és végül kiderül, hogy az összeomló rendszert csak ő és szerelme menthetik meg, így megkapjuk a szokásos YA sztorit, amire számíthatunk.

Tulajdonképpen nem volt ez rossz, szívesen olvastam, és voltak benne igazán érdekes részek. Főleg a világ felépítése érdekel, bár megmondom őszintén, hogy egy kicsit érdekesre sikerült néhol. Túl egyszerű, túl gyermeteg lett, és igyekeztem nem is belegondolni, hogy pontosan hogyan is működnek itt a dolgok, arról nem is beszélve, hogy csupán egy városról van szó – vajon mi lehet a világ többi részén? Erre lehet, hogy választ kapok majd a trilógia többi részében, mert voltak már utalások arra, hogy talán nem is megvédeni akarják őket a várost körülvevő kerítés segítségével, hanem bezárni.

Nem különösebben volt szimpatikus a főszereplő, igazából sokszor eléggé fruskának tűnt, de ezt elnéztem neki. A probléma ott kezdődött, hogy nem sikerült elérnie az írónőnek, hogy „beleszeressek” Four-ba, ott meg már gondok vannak, ha az ember nem drukkol azért, hogy beteljesüljön a két főszereplő szerelme egy olyan regényben, amelyben elég hangsúlyos a romantikus szál. Itt is azt éreztem, hogy elkövette azt a hibát az írónő, ami egyfajta Twilight-szindróma: megláttalak és megszerettelek. Te vagy az igazi. És onnantól tűzön-vízen át egymásért… Hiába olvasom századszorra, valahogy még mindig felhúzott szemöldökkel nézek az ilyesmire. De lehet, hogy csak azért, mert kiöregedtem ebből már.

A többi szereplő érdekes is lehetett volna, csak nem igazán voltak kidolgozva. Éppen ezért nem sok mindent lehet róluk elmondani. Akit talán a legjobban megismertünk, az Four volt, de azért nála sem merültünk pszichoanalitikus mélységekbe.

Amit problémaként érzékeltem, az az volt, hogy mindenáron folynia kellett a vérnek. Kicsit az volt az érzésem, mint a The  Maze Runner trilógia utolsó részénél, nevezetesen az, hogy teljesen felesleges volt az egész. Karakterépítés lett volna? Inkább csak szándékos és értelmetlen öldöklés volt. A végére gondolok most itt, nem pedig a beavatási időszak halálaira, azok érthetőek voltak. Viszont kezd kicsit unalmas lenni már ez a „jaj, megölték majdnem mindenkimet, de megyek tovább, mert erős (és bátor) vagyok!”, illetve persze nem hiányozhatott az „a barátom vagy, de meg kell öljelek, mert ellenem fordítottak!” rész sem.

Még egy észrevétel: néha szándékosan bonyolultabb szavakat használt az írónő, mint kellene. Mintha meg akarta volna mutatni, hogy mennyire ügyes és okos is ő, mennyi szót tud, de ettől nekem inkább csak olyan érzésem lett, hogy mesterkélt az egész szöveg. Fogalmam sincs, hogy ez a magyarban mennyire jött át. (Feladata-e vajon a fordítónak, hogy visszaadja ezt az érzést, vagy pedig élvezhetővé kell tennie a szöveget? Ezen a kérdésen el lehetne molyolni egy darabig, szerintem. :) ) Minderre nincsen szükség. Egyszerűbb szavakkal is el lehet mondani egy történetet. Ott van például Neil Gaiman: soha nem éreztem azt, hogy szándékosan bonyolult szavakat használna, sőt, néha megdöbbentem, hogy mennyire egyszerűen (és nagyszerűen!) le tud írni bizonyos dolgokat. Nem kell rengeteg ritkán használatos szót belevenni egy szövegbe ahhoz, hogy az irodalmilag értékes legyen. Nem azon múlik. Az ifjúsági irodalom egyébként sem kifejezetten az a műfaj, amiért Nobel-díjakat szoktak osztogatni.

Attól függetlenül, hogy a negatívumokat emeltem ki, nem volt ez rossz – a probléma csak az volt vele, hogy semmi kiemelkedőt nem tudott nyújtani. A molyon 4 csillagot adtam neki, de nem érzem azt, hogy 10-ből 8-at érdemelne, úgyhogy adok neki 7,5/10-et. Elolvasom majd a második könyvet is.

Borító: 9/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: –
Amit leginkább élveztem: A világ felépítése tetszett, de jó lett volna többet megtudni róla.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük