Ugyan, ha emlékezetem nem csal, még tavaly befejeztem a The Maze Runner trilógia befejező kötetét, a The Death Cure-t, még nem írtam róla. Teljesen abban a hitben voltam, hogy igen, de most rá kellett jönnöm, hogy nem. Annyira azért nem vagyok megdöbbenve, mivel – bár sok negatív kommentet olvastam a befejező részről – én igazán megadtam neki az esélyt, hogy ez valami jó legyen, de képtelen volt teljesíteni az elvárásaimat.

A második rész nagyon jól sikerült, így nagy izgalommal vágtam bele a harmadik részbe. A második regény végén ugyanis még mindig nem lehetünk benne teljesen biztosak, hogy mégis mi a fene folyik itt.

A harmadik részben megvolt a potenciál, de egyszerűen el lett baltázva. Az egész egy hatalmas összevisszaság volt, bár az tény, hogy a bizonytalanság érzetét nagyon jól sikerült átadnia az írónak.

A probléma az volt vele, hogy tele volt teljesen értelmetlen dolgokkal. Felesleges halállal, szenvedéssel, gyerekes viselkedéssel.

A végére egészen sikerült megkedvelnem Brendát, és sikerült viszonylag elidegeníteni az olvasótól Teresát, de amit a végén műveltek, az egyszerűen mindfuck volt. Már bocsánat, de nem találok rá szavakat.

Ahogyan arra sem, amit Newt-tal művelt az író. Hogy ezt miért, miért, miért, miért, miért kellett, azt szerintem sosem fogom megérteni. Egyszerűen felesleges volt. Értelmetlen. Lényegtelen a sztori szempontjából. Viszont végig azt vártam, hogy na, kiderül, hogy mégsem úgy volt az, ahogy elsőre gondoltam…

Aztán letettem a könyvet, és csak fogtam a fejemet. Sikerült csalódással leraknom a könyvet, és megmondom őszintén, hogy annyira nem hagyott bennem ezen kívül semmilyen nyomot, hogy arra is csak homályosan emlékszem, hogy mi történt, pedig az első regény története például elég tisztán megvan még, és azt régebben olvastam. Ha pontot szeretnék osztani rá, akkor kb. 6-6,5/10-et adnék.

Borító: 8/10
Sztori: 6/10
Kedvenc karakter: Nem emlékszem.
Amit leginkább élveztem: –

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük