Azt már az Oblivion kapcsán is leírtam, hogy különböző okokból kifolyólag nem vagyok odáig Tom Cruise-ért. Viszont kénytelen vagyok elismerni, hogy az utóbbi években nagyon is jó filmjei vannak. Olyannyira jók, hogy már-már kezdem megkedvelni a pasast. (Amin valamelyest az is segít, szerintem, hogy egy szót sem hallok a magánéletéről, ami az elmúlt években nem így volt, pedig már akkor sem néztem tévét.) On to the movie then.

Az űrlények megtámadják a bolygónkat. Mi pedig felvesszük velük a harcot. Csakhogy ehhez motiválni kell az embereket. Itt jön a képbe az amerikai Cage (Tom Cruise), aki nem katona, hanem marketingszakember. Ő áll ki az emberek elé, ő buzdítja őket. Amikor elküldik Angliába, összekülönbözik a tábornokkal, és másnap ott találja magát közlegényként a frontvonalon. Próbálja menteni a menthetetlent, azonban végül mégis egy exoskeletonban (mesterséges külső váz, oké) köt ki, amit nem igazán tud irányítani. Elindulnak a csatatérre, azonban a főtörzsőrmester motivációs beszédét félbeszakítják az idegenek. Merthogy úgy tűnik, ezek a különös lények tudják, hogy az emberek rajtuk akarnak ütni. Cage mindent tőle telhetőt megtesz, hogy életben maradjon. Nem jár sikerrel, és miközben meghal, magával visz egy, a többitől erősebb, nagyobb lényt, egy alfát is.

És hirtelen ismét ott találja magát a katonai bázison. „On your feet, maggot!”, üvölti a feljebbvalója. És minden kezdődik elölről…

A harc közben összetalálkozik a posztereken szereplő csodanővel, akiről ódákat zengenek. Ő Rita (Emily Blunt), aka the Full Metal Bitch. Rita az egyik alkalommal rájön, hogy mi történik Cage-dzsel, és még mielőtt meghal, a férfi lelkére bízza, hogy amint felébred, keresse meg őt.

Innen gyűrűzik tovább a történet, amelynek során Cage és Rita megpróbálják megakadályozni, hogy a földönkívüliek elpusztítsák a bolygót.

Mindenféle szempontból nagyszerű volt a film. Egyrészt soha, egyetlen pillanatra sem volt unalmas. Nem kellett ugyanazt a jelenetet túl sokszor végignézni: gyors vágások gondoskodtak róla, hogy tudjuk, újra és újra és újra megtörtént a dolog, aztán láthattunk valami olyasmit, amit addig még nem. Cage próbálkozott, meghalt, aztán kezdte elölről – immáron frissen megszerzett tudásával, kikerülve a következő halálos csapást.

A másik hatalmas piros pont Emily Bluntért jár. Először azt hittem, hogy megint sikerült valami teljesen hiteltelen karaktert összehozniuk, de ez a nő egyszerűen szuper volt a szerepben! Tényleg elhittem róla, hogy badass, és hogy simán lekörözi akármelyik férfit. Érdekes volt olvasni imdb-n, hogy szegény elsírta magát, amikor először felvette az exoskeletont, ami majdnem negyven kilót nyomott. :)

Annak is örültem, hogy minimumon tartották a romantikus szálat. Volt azért, sőt, egy ponton fontos szerepet is játszott a történetben, de az talán inkább ragaszkodás volt, mint szerelem. Személy szerint semmi bajom a romantikus történetekkel, de nagyon túlzásba estek azzal, hogy minden filmbe bele akarták erőltetni. Az utóbbi időben mondjuk ebben is pozitív fejlemények voltak, szerencsére.

Ami még említésre méltó, az a magyarázat. Nekem kereknek tűnt a sztori, és mennyire jó volt, hogy sem Cage, sem Rita nem voltak „kiválasztottak”, akik nagy dolgok véghezvitelére születtek. Egyszerűen csak a jó időben voltak a jó helyen. Vagy rossz időben a rossz helyen. Nézőpont kérdése.

Mindenképpen szeretném majd újranézni a filmet. Ez volt a második alkalom, hogy elgondolkoztam azon, hogy esetleg még egyszer be kellene ülni rá a moziban (először a Catching Fire-rel voltam így, bár utólag már nem bánom, hogy arra nem mentem még egyszer). Ha kijön DVD-n, jöhet még egyszer. 9/10 pontot adok ráösszességében. Nagyszerű volt a megvalósítás, kerek egész a történet, minden klappolt, szuper élmény. Hogy miért csak 9 pont akkor? Azért, mert szívtelen dög vagyok. Nem volt olyan mondanivalója, amin hetekig rágódtam volna utána. Nem is akart ilyesmiről szólni, nem is hiányzott belőle. De nekem az kell egy 10/10-es filmhez.

On: