Sajnos az utóbbi időben nem igazán tudtam olyan műveket olvasni, amiket én akartam, mivel nyakamon voltak a vizsgák, és a rengeteg kötelező olvasmány ott tornyosult a z elolvasandók listáján, maga mögé söpörve azokat, amikhez kedvem lett volna. Az egyik ilyen mű volt Alice Walkertől a Kedves Jóisten (The Color Purple).
Már az első néhány oldal is sokkoló volt, és ha jól belegondolok, ez végig megmaradt a művön keresztül. A Kedves Jóisten főszereplője Celie, a színesbőrű lány, akit először megerőszakol a saját apja, majd később akarata ellenére férjhez adják egy olyan emberhez, aki őt nem szereti és nem becsüli. Később intim kapcsolatot kezd a férje szeretőjével, Shug Averyvel. Ő egy olyan karakter, akiből mostanában rengeteggel találkoztam. Hemingway Fiestájának Brettje is hasonló volt, bár Shugban volt valami – talán csak az, hogy nem körülötte forgott a cselekmény – ami miatt elviselhetőbb volt, mint a többi hasonló karakter.
Egy kicsit nehéz volt olvasni a rengeteg helyesírási hibával teli szöveget, bár egy idő után kezdtem egészen hozzászokni. Felüdülés volt ilyen téren, amikor Celie húga, Nettie írt leveleket, bár az ő története eleinte izgalmas volt, később elvesztettem az érdeklődésemet. Talán túl sokáig volt húzva.
Ami érdekes volt a műben, az az, hogy happy enddel végződött. Nem ezt vártam volna, őszintén. Igaz, ez a happy end is olyan volt, hogy némi megalkuvás volt benne, de végül mindenki egymásra talált, mindenki kibékült, és mindenki boldog volt, már amennyire ez lehetséges volt.
Próbálom attól függetlenül értékelni pontszámmal, hogy egyáltalán nem az én világom a könyv, és magamtól valószínűleg nem olvastam volna el: 6/10. De talán ez a pontszám nem is annyira helyes, hiszen a hasonló jellegű irodalmi alkotások közül valószínűleg jobban tetszik, mint amennyire a többi, de mégis. Számomra ez „csak” egy 6-os olvasmány volt, hiszen lett volna más, amit szívesebben olvastam volna ehelyett.