A Nem vagyok sorozatgyilkosban John Wayne Cleaver megmentette a városát egy olyan hidegvérű mészárostól, aki még az általa bálványozott sorozatgyilkosoknál is rettenetesebb tetteket vitt végbe.
De úgy tűnik, a démon nem volt egyedül, és az eltűnése egy új fenevadat hozott Clayton megyébe. Lassan újra gyűlni kezdenek az áldozatok a hullaházban, és John egy új rejtéllyel találja szemben magát, amely megoldásra vár.
John azonban már megízlelte a gyilkolás ízét, és lehet, hogy a sötétebbik oldala, amit eddig fegyverként használt a harcban – az a rémisztő alteregó, akit csak Szörnyeteg úrként emleget – most átveszi az uralmat.
Claytonban senki nincs biztonságban, amíg John le nem győzi két legádázabb ellenfelét: az ismeretlen démont, akit meg kell ölnie, és a belső démonját, aki elől nem menekülhet.
Gyakorlatilag azonnal elkezdtem a második részt, amint befejeztem a Nem vagyok sorozatgyilkost. Valahogy olyan könyv ez, amit szívesen olvastam – azt pedig, ugye, már említettem párszor, hogy ezt nehéz mostanában elérni nálam.
Sokkal megrázóbbnak találtam a Szörnyeteg urat, mint az első részt. Általában nincs bajom a gyilkosságokkal, a vérrel, a halállal egy könyvben, és teljesen jól elvagyok a véres dolgokkal a filmekben is. Viszont Dan Wellsnek ebben a kötetben sikerült eggyel magasabbra tennie a lécet, mivel ezúttal egy nagyon is emberszerű ellenfelet kaptunk. Nagyon érdekesnek találtam a főgonoszt, még jobban is tetszett, mint az előző kötet szörnyetege.
Mindemellett Johnnak saját magával is jóval nagyobb csatát kellett vívnia ebben a könyvben, mint az előzőben. És az volt az egészben a legjobb, hogy szociopata lévén nem dramatizálta mindezt túl. Nem jött már ki a könyökömön, amikor erről kellett olvasnom, szóval pont sikerült eltalálni, hogy milyen mennyiségben adagolható ez az olvasónak úgy, hogy ne unja meg, viszont megfelelő érzelmi alapot biztosítson a regénynek.
Az is nagyon tetszett, ahogyan John és Brooke kapcsolata alakult – tudom, hogy John szociopata, mégis drukkoltam neki. Érdekes volt megfigyelni, hogyan viselkedik a lánnyal, főleg, hogy a legtöbb belső konfliktusa a Brooke iránt érzett vonzalmából fakadt.
Egyetlen problémám volt csak, mégpedig az, hogy valahogy először nem éreztem rá annak a résznek a hangulatára, amikor a gyilkos magával vitte Johnt a házába. Nem tudom, hogy ez azért volt, mert nem volt annyira jól megírva (valószínűleg nem), vagy inkább azért, mert vannak bizonyos élethelyzetek, amelyek egyszerűen nem ösztönöznek arra, hogy továbbolvassam a könyvet/továbbnézzek egy sorozatot (inkább erre tippelek), mindenesetre akkor egy kicsit ösztökélnem kellett magamat, hogy továbblapozzak. De ezt sem a hagyományos értelemben kell felfogni, mivel még így is szívesen olvastam a könyvet. Rengeteg megrázó és félelmetesen realisztikus jelenet volt a könyv vége felé.
Összességében tehát méltó utódnak tartottam a Szörnyeteg urat, és természetesen azonnal belekezdtem a trilógia harmadik részébe, a Nem akarlak megölnibe. Hamarosan arról is írok majd, de visszatérve a második részhez: 9/10 pontot adok neki. Feltétlenül olvassátok el, ha tetszett az előző rész!
Technikai szempontból ugyanolyan nagyszerű minőségű könyvről van szó, mint amilyen az előző volt. Az elején mintha egy kicsit döcögött volna a fordítás, olyannyira, hogy meg is néztem, ugyanaz a szerkesztő dolgozott-e rajta (a fordítóról tudtam, hogy ugyanaz), és egy kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy igen. Később viszont már ezzel sem probléma, gördülékeny volt a szöveg, olvastatta magát. A borító is nagyon tetszett, szuper a design!
Borító: 10/10
Sztori: 9/10
Kedvenc karakter: John
Amit leginkább élveztem: A gonosz „működési elve”, illetve az, amikor elmagyarázta Johnnak, hogy a démonokat az határozza meg, amijük nincs. Azt hiszem, ez valahol az emberekre is igaz.