Kira Walker megtalálta az RM vírus gyógymódját, de az emberek és a Részlegesek túléléséért vívott küzdelem még csak a kezdeténél tart. East Meadow-t elhagyván Kira kétségbeesetten próbálja kideríteni, hogy kicsoda is ő valójában. Nem lehet véletlen egybeesés, hogy az RM gyógymódja maguknak a Részlegeseknek a vérében található – ez nyilván valami nagyobb terv része, amelyben Kirának is szerepet szántak, és amely mindkét fajt megmenthetné. Kirához útja során többen csatlakoznak, köztük Samm, a Részleges is. De vajon megbízhat-e bennük? Ezalatt Long Islanden az emberiség utolsó képviselői felkészülnek a Részlegesek elleni háborúra, és Marcus tudja, az egyetlen reményük, hogy kitartsanak Kira visszatéréséig. Ám a lány útja hosszadalmas a posztapokaliptikus Amerika pusztaságán keresztül, és közben mindkettejük számára fokozatosan kiderül, hogy legnagyobb ellenségük létezéséről eddig nem is tudtak. A lélegzetelállító Részlegesek trilógia második része az emberiség utolsó előtti órájának krónikája. Utazás az ismeretlenbe, amely során fel kell fedeznünk hogyan élhetjük túl – és ami még fontosabb, hogy mi indokolná megmaradásunkat a Földön.
Bár pont egy hónapba telt elolvasnom a könyvet, ez még csak véletlenül sem a regény hibája. Sajnos, az utóbbi időben nagyon kevés időm volt arra, hogy olvassak, pedig sokszor gondoltam arra, hogy milyen jó lenne folytatni, milyen kíváncsi vagyok már, hogy mi fog történni. Ami nagyon jó dolog, ugyanis az utóbbi hónapokban-években többször is panaszkodtam arra, hogy alig-alig találok olyan könyvet, amely valóban olvastatná magát, és ilyen érzést váltana ki belőlem. De térjünk rá magára a könyvre…
Az első könyvről azt mondtam, az eleje „egy kicsit száraznak és túl részletgazdagnak tűnt”. Bár a stílus megmaradt, most nem éreztem így. Ez szerintem két három dolognak köszönhető: 1) túljutottunk a világ bemutatásán, már nem kell mindent aprólékosan megmagyarázni; 2) az események mindig izgalmasnak tűntek, végig pörgött a sztori, még akkor is, ha esetleg arról volt szó, hogy a szereplők már nem igazán bírják a megpróbáltatásokat; 3) nincs mit tagadni, megszerettem a trilógiát, a történetet, a szereplőket, így biztosan elnézőbb vagyok.
Örültem, hogy több szálon futott a cselekmény, és bár határozottan Kira (és Samm) története érdekelt a legjobban, összességében élveztem, hogy bepillantást nyerhetünk a többiek életébe is, illetve általuk újabb darabkák jelennek meg a kirakósban. Sikerült a rejtélyt valahogy úgy kitalálni és tálalni, hogy bár nem esik le az ember álla, amikor megtud valami újat, végig fenntartja a feszültséget és nagyon is érdekes, ahogyan kirajzolódik, mi történt valójában a Szakadás előtt. Talán arról lehet szó, hogy viszonylag összetett sztoriról van szó, és sok-sok apró nyomot kapunk, így félig-meddig saját magunk is rájöhetünk arra, hogy mi történt – de legalábbis elgondolkodhatunk rajta, és szerintem ezt az ember automatikusan meg is teszi.
Nagyon tetszett több helyzet is, amibe a szereplők kerültek, például az, amikor Kira a kihalt városban válaszokért kutatott, illetve, amikor a csapat átkelt a fél országon, hogy megtalálják az emberek és a Részlegesek megmentéséhez szükséges információkat. Ezek persze csak számomra voltak különösen értékesek, érdekesek, nyilván vannak olyan olvasók, akiket az is izgatott, miképpen viselkedik valaki egy ellenséges csapat támadása alatt, hiszen ez is érdekes, csak számomra a magány, illetve az egy-két emberrel való összezártság, az egymásrautaltság olyan pluszt adott, amit egyébbel nem lehetne helyettesíteni.
A szerelmi szál végig ott volt, érezni lehetett az egyre növekvő feszültséget, és bár jó, hogy nem fulladt nyáltócsába az egész, én azért nem bántam volna még egy-két dolgot. Tulajdonképpen ehhez a gondolathoz is kapcsolódik az, hogy sokszor eszembe jutott, milyen jó lenne a képernyőn viszontlátni ezt az egészet. Rengeteg potenciál van benne filmes szempontból, nagyon sok akciódús rész van, ugyanakkor érzelmesebb pillanatokból sincs hiány. Bár örülök, hogy megfilmesítik a Nem vagyok sorozatgyilkos történetet, csodálkozom, hogy erre még nem csaptak le, pedig jóval több van benne, mint például a Divergentben, amiért sokan annyira odáig vannak, de nekem valahogy mindig is középszerűnek tűnt.
Mindent összevetve könnyedén mondhatom azt, hogy a második részt még az elsőnél is jobban élveztem, hiszen rengeteg olyan élethelyzetet alakított ki az író, amelyeket valamilyen szempontból közel érzek magamhoz. Több érdekes karakter is ismét felbukkant, ilyen volt például Heron és Airel, akiket bár nem kedveltem, szerintem az volt a cél, hogy ne kedveljem őket, úgyhogy mindenképpen szupernek tartom őket, főleg az előbbit, aki mogorvasága és minden cselekedete ellenére abszolút hihetően megformált volt. 9/10-es a könyv, nagyon élveztem. Alig várom, hogy belekezdhessek a Ruins – Romokba.
A borító az elsőhöz hasonlóan csodás, erről csak ömlengeni tudnék. A fordítással sem volt semmi gondom, bár akadt egy-két félreértett dolog, ami nekem feltűnt, de ez mindenkivel előfordul. Viszont valamiért azt éreztem, hogy ebben a részben néha döcögősebbek voltak a mondatok, nem mindenhol volt konzisztens a vonatkozó névmások használata, ami szerintem nagy gond, tekintve, hogy itt nagyon is igyekeznek betartani a „szabályt”. Erről írtam már a múltkori értékelésemben is, nem is változott a véleményem, néha eléggé kizökkentett az olvasásból, sokszor merevnek éreztem a párbeszédeket tőle, hiszen az égvilágon senki nem mondana ilyet a valóságban, még több tíz év múlva, egy poszt-apokaliptikus világban sem. Persze, ezek aprócska dolgok, csak szőrszálhasogatás, nagyon színvonalas kiadványról van szó.
Borító: 10/10
Sztori: 9/10
Kedvenc karakter: Samm
Amit leginkább élveztem: Azt, ahogyan a szereplők megbirkóztak a különleges élethelyzetekkel, a fél országon át történő vándorlással.