Talán a pénteki Varga Bea (On Sai) előadás hatására, talán csak hirtelen felindulásból, de úgy döntöttem, hogy több írástechnikai könyvet kellene olvasnom. Mivel Bea könyve még nem jelent meg (ősszel várható), így egyéb olvasmány után néztem, és ezen akadt meg a szemem. Valószínűleg azért, mert névről már ismerem az írót, az Ender’s Game rajta van a listámon, de az is közrejátszott, hogy a címben szerepelt a science fiction, márpedig én jelenleg azt írok. Mármint, na jó, legyünk pontosak YA SF-t (i.e. young adult science fictiont) írok. Ezzel a zsánerrel írástechnikai könyvek szempontjából az a gond, hogy keveredik benne két külön elvárásrendszer, és ami érvényes a SF-re, az nem feltétlenül alkalmazható teljes egészében a YA-ra, és fordítva. A taktikám az, hogy mindenféle információt magamba szívok, a számomra hasznos tanácsokat igyekszem megszívlelni, a többivel pedig nem foglalkozom.

A könyv viszonylag rövid és öt fejezetből áll. Az elsőben, a The Infinite Boundaryben gyakorlatilag arról értekezik a szerző, hogy mi is az a science fiction, speculative fiction és fantasy. A másodikban, a World Creationben pontosan arról van szó, amit a cím ígér: világépítésről. A harmadikban (Story Construction) a karakterizációról, a nézőpontokról, az ötletgyűjtésről, a történettípusokról van szó. A negyedik (Writing Well) talán a legkonkrétabb, legáltalánosabb írástechnikai tippeket adja, például az információadagolásról, az figyelem megragadásáról és fenntartásáról és a nyelvi szintről. Az utolsóban (The Life and Business of Writing) az amerikai piacra történő betörésről, a pénz kezeléséről, a rajongókról, a díjakról és egyebekről van szó.
Az első fejezet érdekes volt, de számomra egy kissé unalmas, mert nem most találkoztam azért ezekkel a dolgokkal, és nagyon lelkesen vártam már, hogy mikor érünk el oda, hogy konkrét írástechnikai tippeket kapjak. Értem, miért úgy van felépítve a könyv, ahogy, de másnak talán hasznosabbnak bizonyulhat ez a viszonylag hosszú rész.
Great events are changed by the most humble of facts—and yet when the reader reaches the surprise resolution, his faith in the order of the universe is restored. Humble little facts will save us in the end.
A nagy eseményeket a legapróbb tények befolyásolják – és mégis, amikor az olvasó elér a meglepő megoldáshoz, helyrebillen az univerzumba vetett hite. Végül a legapróbb tények mentenek meg bennünket.
A második fejezet már izgalmasabb volt, hiszen a világépítés került terítékre. Bea egy másik előadásának köszönhetően ez a téma sem volt már teljesen új számomra. Itt talán az volt a legfontosabb tanulság, hogy érdemes mindent ötletként kezelni, mindenre nyitottnak lenni, hiszen sosem tudhatjuk, miből lesz jó mű. Azt hiszem, itt említette azt is a szerző, hogy sokszor hónapokba, sőt, évekbe telik, mire egy igazán jó ötlet beérik. Az is fontos, hogy már a mű elején megalapozzuk a világunk működésének szabályait, és az olvasó tudja, mire számíthat. És talán a legfontosabb tanács az, hogy minél alaposabban kidolgozzuk a világunkat, annál hitelesebb lesz a történet és a karakterek, gyakorlatilag az egész mű. Erről Hemingway jéghegy-elmélete jutott eszembe:
If a writer of prose knows enough of what he is writing about he may omit things that he knows and the reader, if the writer is writing truly enough, will have a feeling of those things as strongly as though the writer had stated them. The dignity of movement of an ice-berg is due to only one-eighth of it being above water. A writer who omits things because he does not know them only makes hollow places in his writing.
Ha egy prózaíró elég alaposan ismeri azt, amiről ír, kihagyhat néhány részletet, és az olvasó – ha az író elég jól ír –, épp annyira érezni fogja a kihagyott részeket, mintha az író leírta volna őket. A jéghegy mozgásának eleganciája abból fakad, hogy csupán egynyolcada található a víz felszíne felett. Az az író, aki azért hagy ki részleteket, mert ő maga sem ismeri őket, lyukakat váj a saját szövegébe.
Idézet a fejezetből:
[…] ideas come from everywhere, provided that you’re thinking about everything that happens to you as a potential story.
[…] mindenfelől érkezhetnek ötletek, ha az ember lehetséges történeteket lát abban, ami vele történik.
A harmadik fejezetben a karakterekről és a nézőpontokról volt szó. Talán összességében ez volt a leghasznosabb rész. Itt részletesen elmagyarázta a szerző, hogy a hős (hero), a főszereplő (main character) és a mesélő (viewpoint character) nem feltétlenül kell, hogy ugyanaz a szereplő legyen. A hős az, akinek drukkolunk, akinek a győzelmét látni szeretnénk. A főszereplő az, aki körül a történet valóban folyik, aki alakítja az eseményeket, akire a többi karakter reagál. A mesélő pedig nyilvánvalóan az, akinek a szemszögéből a történetet mi, olvasók végigéljük. Érzékletes példa volt, hogy például az eredeti Star Wars trilógiában (IV-VI.) bár a hős Luke (& Leia és Han Solo) volt, a főszereplő valójában Darth Vader, hiszen ő volt az, akinek a tettei a többi karaktert cselekvésre késztették. Ezek a szerepek nagyon sokszor egy szereplőben testesülnek meg, de vannak olyan műfajok, amelyekben a mesélő és a főszereplő hagyományosan nem ugyanaz; ilyenek például a detektívtörténetek. A szerző Sherlock Holmest említette, akinek a történeteit Dr. Watson írja meg, de ugyanígy említhetjük Poirot-t is, akinek sok történetét Hastings meséli. (Egyébként még idekeverhetjük a protagonistot is, amire nincs magyar szavam, hiszen ő is főszereplő, mégis megkülönböztethetjük esetleg annyiban, hogy karakterfejlődésen megy keresztül. De ez talán már kezd átcsapni bizonyos emberek személyes véleményébe. Azért az irodalom nem természettudomány, sokféle elképzelés lehet pontosan ugyanannyira helyes.)
Érdekes volt még a MICE-Quotient, amiben különböző történettípusokról volt szó. Ezek a következők: Milieu (milliő, hangulat), Idea (ötlet), Character (karakter), Event (cselekmény). Az elsőbe (Milieu) tartoznak azok a történetek, amelyeknél leginkább a világ megismerésén van a hangsúly, a karakterek kevésbé fontosak, a lényeg a világteremtésen van. Az Idea egy kicsit félrevezetően nem arról szól, amikor valakinek egy csodás alapötlete van, hanem arról, hogyan találjuk meg a regény elején feltett nagy kérdésre a választ (tipikusan ilyenek például a krimik). A Character a legegyértelműbb, ebben a karakterfejlődésen van a hangsúly, ezen nincs mit ragozni. Az Event pedig az, ahol a cselekmény sodrása a fontos, itt szintén kevésbé érdekes a karakterek részletessége pl. Tipikusan ilyenek az akciófilmek, a szerző az Indiana Jones-filmekkel példálózott.
Bár maga Card erről nem értekezett, én azonnal éreztem, hogy itt igazából nem érdemes megpróbálni egyetlen kategóriába belenyomni az írásainkat, hiszen sok jó írásban több kategória jellemzői is fellelhetők, sőt, valamelyest kiegyensúlyozottak a kategóriák.
A negyedik fejezetben magáról az írásról volt szó. Arról, hogyan érdemes az információt adagolni, hogyan kell berántani az olvasót, hogyan kell fenntartani az érdeklődést. Itt igazából más regényeket (főleg az Octavia Butler-féle Wild Seedet) elemezett a szerző, és bár érdekesnek érdekes volt, nem igazán tudnék kiemelni semmi újdonságot. Leginkább arról volt szó, hogy ne akarjunk mindent egyszerre elmagyarázni, és ha van világteremtős prológusunk, dobjuk inkább ki, és igyekezzünk félmondatokkal, természetesnek ható beszúrásokkal átadni az információt, méghozzá úgy, hogy közben kérdéseket ébresszünk az olvasóban, hiszen ez készteti továbbolvasásra őket. Ezen kívül még szó esett arról, hogy megfelelő stílusban írjunk, ne erőltessük túl, mert akkor az inkább komikumba csap át, és ha lehet, mellőzzük az idegen, kibetűzhetetlen kifejezéseket (itt főleg a földönkívüli lények nyelvéről volt szó), mert ezt másképp is meg lehet oldani.
Az utolsó fejezet leginkább magáról az íróról és az írásról, mint tevékenységről szólt. A tippek nagy része magyarként kevésbé hasznos, hiszen mi nem fogunk semmilyen amerikai társaságba belépni és ritkán küldözgetjük az említett magazinokba az írásainkat, de szerintem ügynöke is ritkán szokott lenni a magyar íróknak. Volt azért, ami érdekes, kiemelésre érdemes volt, de itt sem akadt túl sok újdonság.

Writers have to simultaneously believe the following two things:
1. The story I am now working on is the greatest work of genius ever written in English.
2. The story I am now working on is worthless drivel.
[…]
Of course, believing two contradictory facts at the same time is sometimes referred to as madness—but that, too, can be an asset to a writer.

Az íróknak egyszerre kell hinniük ebben a két dologban:
1. A történet, amin épp dolgozom, a valaha írt legtökéletesebb műalkotás.
2. A történet, amin épp dolgozom, értéktelen vacak.
[…]
Természetesen, vannak olyanok, akik azt mondják, őrültek vagyunk, ha egyszerre két ellentétes dolgot hiszünk – de egy írónak még ez is előnyére válhat.

Writing is lonely. It starts lonely and it only gets lonelier.
Az írás magányos tevékenység. Magányosan kezdődik és idővel még magányosabbá válik.

Összességében tetszett a könyv, de azért nem volt világrengető. Tényleg kezd az az érzésem lenni, hogy az ilyen könyveket maximum egy-egy jó ötletért olvassa az ember, mert a fontosabb írástechnikai fortélyokat valójában csak gyakorlással lehet elsajátítani. Nagyon amerikai volt bizonyos tekintetben, egyértelműen amerikai íróknak íródott, de azért voltak benne általánosságban is hasznos tanácsok. Engem inkább a SF érdekelt, így erre koncentráltam, a fantasyre kevésbé, de itt is csak a fele volt hasznos, mert mint azt már fent említettem, én egy „keverék” zsánerben alkotok. Meggyőzött annyira, hogy elolvassam a szerző egy másik non-fiction művét is, az Elements of Fiction Writing – Characters & Viewpointot is. Számomra a hasznossága kb. 7/10 volt, de aki rendes SF-t vagy fantasyt ír, és most olvas/hall először ilyesmit/ilyesmiről, több hasznos tanácsot is találhat benne.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük