Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14.
Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris!
Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit?
A Spanyolországban született, Kanadában élő Yann Martel egy csapásra világhírű lett ezzel a lebilincselően izgalmas és fájdalmasan szép könyvvel, amellyel elnyerte a Booker-díjat is.
Először a filmet láttam, lenyűgözően szép volt. A történet pedig érdekes. Gondoltam, elolvasom a könyvet is. 2014 júniusában neki is kezdtem… És most fejeztem be, mert szó szerint évekre félretettem. Most szerettem volna egy kicsit rendet tenni, ezért folytattam. Jobb hangulatomban kapott el, így a végére értem.
Az a helyzet ezzel a könyvvel, hogy nagyon sok ember számára unalmas. Unalmas, mert hozzászoktunk a cselekménydús, pörgős történetekhez, itt pedig hosszú-hosszú oldalakon keresztül arról van szó, hogy mit és hogyan horgászott Pi meg milyen volt a tenger. Ez nagyon sok embernek nem jön be. A film képes volt szélesebb réteget megszólítani és megszerettetni magát, mert ott a vizuális élmény elvitte a hátán a cselekmény szempontjából laposabb részeket is.
Érdekes a könyvben a vallás megjelenése. Mintha az író minden létező nagyobb vallást összegyűjtött volna, hogy univerzálisan mondja ki, hitre márpedig szükségünk van, hit nélkül az ember mit sem ér, képtelen túlélni. Valami ilyesmiről szól az is, hogy ebben a könyvben kétféle történet van: egy állatos és egy olyan, ami közelebb esik az általunk érzékelt valósághoz. Lebilincselő volt a könyv vége (kár, hogy túlságosan untam előtte), amikor a két japán fickó kihallgatta Pit. Addig nyüstölték a fiút, amíg el nem mondta a „valódi” történetet, aztán persze, amikor választani kellett, inkább az állatosra szavaztak.
És itt jön a képbe az, hogy ki miképpen fogja fel az életet. Egy vallásos ember számára talán ez mást jelent, én úgy láttam, mindez tökéletesen bemutatta, hogy az emberek nem szeretnek szembenézni a valósággal (itt most a japánokról beszélek, nem Piről, az egy másik kérdés, nemsokára rátérek), és ha lehet inkább a cukormázasabb, mesés, befogadhatóbb verziót választják. Ennek szerintem az elmúlt időben pont az ellentéte igaz, az utóbbi években szeretik az emberek, ha eléjük tárják a valóságot, annak minden borzalmával és csodájával együtt. Talán azért van erre szükségünk, mert már csak ez stimulál bennünket igazán. Nem gondolunk bele semmibe, hiszen naponta halljuk, hogy kiraboltak, megkínoztak, meggyilkoltak, stb. embereket, és ha minden egyes ilyen cikkbe, hírbe valóban belegondolnánk… Úgy érzem, elviselhetetlenné válna az élet.
Pi számára szükséges volt az, hogy az állatos történetet mesélje magának, mert olyan dolgokra vetemedett az életben maradáshoz, amelyeket a saját, békés kis lelke nem igazán tudott volna elviselni, ha nem hívja elő a benne élő állatot. Így hát kettéválasztotta önmagát, és hatalmas szerencséje, hogy nem hasonlott meg és (valamilyen szinten) vissza tudott térni a korábbi önmagához.
Amit nem biztos, hogy megértek, az a sziget. A húsevő sziget. Talán a sziget is maga Pi. Elringatta őt az „étel” bősége, a látszólagos jólét, ám amikor rátalált a fogra, rádöbbent a kendőzetlen valóságra. Mert valahol mindenkinek szembe kell néznie a csupasz tényekkel, és bár a tettét megindokolni és megérteni lehet, tagadni semmiképp.
Elgondolkoztató olvasmány volt, viszont csak olyanoknak ajánlom, akik hajlandóak több száz oldalon keresztül részletes leírásokat olvasni, és nem unják azt, ha véget nem érően halakról meg a tengerről van szó. Amikor Pi a szigetre ért, fellendült egy kicsit a sztori, de nekem az előtte lévő részen át kellett szenvednem magamat. Ez nem a könyvet jellemzi, inkább engem, ez nem az én stílusom, nem az én műfajom. A pontozásnál szintén a saját érzéseimet és ízlésemet veszem alapul.
Egyébként érdekes, hogy a könyv egy pontján véget ért az előző fordító munkája, majd kezdődött az újé. Nem igazán vettem észre minőség- és stílusbeli különbséget, bár a második fordító többször is használta a „görög” szót, mint igét (pl. tovagörögek a felhők), én nem érzem, hogy ez a mindennapi nyelvhasználatunk része lenne, valamint a boa constrictor közönséges óriáskígyó, nem értem, miért nem lett lefordítva, nem volt semmiféle állattani jelentősége a mondatban (én eddig úgy tudtam, a kettő megfeleltethető egymásnak, de bevallom, nincs ingerenciám utánanézni, mert nem szeretem a hüllőket. A szöveg szempontjából mindenesetre érthetőbb lett volna az óriáskígyó).
Borító: 10/10 (A narancssárga borítóra gondolok, tetszik a színe, az elrendezése, de a kék színű, csónakos verziók is szépek.)
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: –
Amit leginkább élveztem: Azt, amikor a végén megértettem és beazonosíthattam a történet elemeit. Hiába, én már csak ilyen földhözragadt vagyok, jobb szeretem a csupasz tényeket, mint az állatos sztorikat.
Kép innen.