[su_box title=”Fülszöveg” style=”bubbles” box_color=”#5d1e5f”]
From #1 New York Times-bestselling author Marissa Meyer, comes a high-stakes world of adventure, passion, danger, and betrayal.
Secret Identities.
Extraordinary Powers.
She wants vengeance. He wants justice.
The Renegades are a syndicate of prodigies–humans with extraordinary abilities–who emerged from the ruins of a crumbled society and established peace and order where chaos reigned. As champions of justice, they remain a symbol of hope and courage to everyone…except the villains they once overthrew.
Nova has a reason to hate the Renegades, and she is on a mission for vengeance. As she gets closer to her target, she meets Adrian, a Renegade boy who believes in justice–and in Nova. But Nova’s allegiance is to a villain who has the power to end them both.
[/su_box]
Marissa Meyer az egyik kedvenc íróm azóta, hogy elolvastam a Cindert. Először még csak magába szippantott a történet, az a könnyedség, amivel mesél. Később pedig abban a szerencsében részesültem, hogy dolgozhattam a különféle regényei magyar megjelenésén, és így alkalmam nyílt arra is, hogy alaposabban megfigyeljem a stílusát. Tényleg elképesztő tehetsége van a történetmeséléshez, mintha maguktól gördülnének tovább a mondatok. Épp ezért vettem a kezembe bátran a Renegadest is, de sajnos nem vagyok maradéktalanul elégedett.
A történet lassan indul, nagyon lassan, és bár valójában a Holdbéli krónikák sem gyors, pörgős regények, ha jól megnézzük őket, mégis mindig történik valami, ami fenntartja az ember érdeklődését. Itt viszont nem igazán történtek izgalmak, inkább csak mesélt az írónő, hosszan nyújtotta a sztorit, mint a rétestésztát. És olyankor hiába a gördülékeny mondatok, az embernek mégiscsak az az érzése, hogy nem halad előre a sztori.
Ez főleg annak tükrében érdekes, hogy egyébként több gyors folyású, küzdelemmel teli jelenet is van. Nagyon képszerű a hősök és a gonosztevők összecsapása, de valahogy nem érdekes. Ki hol támaszkodott meg, hogyan rugaszkodott el, miféle zseniális manővereket hajtott végre… Oké, oké, ez nagyon jól mutat képernyőn, de amikor oldalakon keresztül megy, azt már unja az olvasó.
Aztán kezdjük megismerni a két főszereplőt, Novát és Adriant, akiket egyébként kedvelek, és a motivációjuk is tetszik, tehát alapvetően nem látok bennük problémát, viszont mégsem éreztem őket elég közel magamhoz. Talán nem volt elég most az érzelmes jelenet, a több mint ötszáz oldal ellenére sem tudtunk elég időt tölteni velük, hogy jobban megismerjük, megszeressük őket.
A többiek pedig statiszták, szükség is van a könyv legelején lévő felsorolásra, ami elárulja, ki kicsoda, mert vannak ám szereplők dögivel — hősök és gonosztevők egyaránt. Azonban nagyobb szerepet egyikük sem kap. Talán az egyik gonosztevő igen, de őt is olyan lagymatagnak éreztem.
Az a helyzet, hogy ezt a több mint ötszáz oldalt kevesebbe kellett volna sűríteni, közben többet megmutatni a szereplőkből, mert ez, ami eddig történt, felvezető volt a nagyobb történetben. Ez nagyjából egy könyv harmada cselekményben, de legfeljebb a fele.
És a könyv maga…! Nekem a fehér borítós verzió van meg, és őszintén, egy csomó ideig alig tudtam vele haladni, mert nagyon idegesített, hogy túl keskeny a belső margó, és kénytelen voltam nagyon széthajtani a könyvet ahhoz, hogy az egész szöveget lássam.
De hogy jó dolgokat is mondjak, egész érdekes volt ez a világ. A szuperhősök kicsit már elcsépeltek, az elején még nagyon izgalmasak voltak a Marvel-filmek, az Arrow, a Flash, de aztán kezdtek a csapból is ezek folyni, és már sok lett.
A Renegadesben az adja az érdekességet, hogy egy háború utáni világot látunk, és megismerjük mindkét oldalt. Sajnos Nova szemszöge nekem egy kicsit erőltetettnek tűnt, illetve nagyon sokszor elmondta az írónő a regény üzenetét, miszerint társadalmi felelősséget kell vállalni, nem pedig folyton csak másokra hagyatkozni, ezt egy kicsit szájbarágósnak éreztem. Illetve nagyon félek attól, hogy Nova jól pofára fog majd esni a történet folytatásában valamikor, szerintem érik neki ez. Ettől függetlenül a világ egészen érdekes, de sokat persze nem tudunk meg róla, kicsit olyan önmagába zárt univerzum ez is, mint amilyen mondjuk Az éhezők viadala, csak itt egyetlen városra koncentrálódik a történet. Ez mondjuk engem önmagában még nem zavar, de talán pár szóban nem ártott volna ennél jobban kibővíteni.
Az tetszett, hogy Nova belevaló főhősnő, aki meg tudja védeni magát, Adrian pedig nem az a tipikus macsó főhős — bár ez utóbbi nem olyan meglepő Marissa Meyernél, elég jól árnyaltak a karakterek a maguk egyszerűségében.
A romantika kicsit kötelező jellegű volt, de ez engem nem zavart, az viszont már igen, hogy itt kevésbé éreztem a kémiát, mint mondjuk Cinder és Kai között, pedig valójában ott sem történt sok minden az első részben. Nyugodtan meg lehetett volna jobban nyomni ezeket az aranyos részeket, én vevő vagyok a szerelem első látásra témára, ha aranyosan van tálalva, és nem próbáljuk meg „ez így van megírva, te vagy az igazi, az egyetlen, stb.” dolognak beállítani, mint rengeteg más YA fantasyben.
Igazából nem is tudom, mi egyebet mondhatnék a könyvről, mert megvannak a maga pozitívumai (az érdekes világ, a jó karakterek, a szuper írásmód), ugyanakkor nagyon lassú, és nem a jó értelemben. Sajnos túlságosan felvezetésszagú a dolog.
Ennek ellenére szívesen olvastam, és biztosan vevő leszek a következő részre is, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy ez eddig az írónő legjobb könyve.
A borítóktól sem vagyok sajnos hasra esve, nem csúnyák, de azért ennél sokkal jobbat is láttunk már, bizonyíték erre Marissa Meyer összes többi könyve.
[su_box title=”Értékelés” style=”bubbles” box_color=”#5d1e5f”]
Borító: 8/10
Sztori: 7/10
Kedvenc karakter: Nova
Amit leginkább élveztem: A romantikus jelenetek aranyosak voltak, kár hogy nem kaptunk belőlük többet![/su_box]
Kiemelt kép az írónő oldaláról.