[su_box title=”Fülszöveg” style=”bubbles” box_color=”#5d1e5f”]
Minden gyerek hisz a tündérekben, a sárkányokban és a lányok segítségére siető lovagokban. Emesének édesanyja mesélt róluk; megígérte, hogy megmutatja neki a másik világot, márpedig az ígéret köti a tündéreket. És Anya tündér volt.
Emese nem hitt bennük, amióta Anya eltűnt. De már maga sem tudja, mi is az igazság.
Végül mégiscsak eljön érte egy lovag, ám korántsem azért, amiért hitte.
A tündérek ólomerdejében rá kell jönnie: az is eladná, aki a legjobban szereti, a hős lovagoknak pedig nincs szívük. És akkor még nem is találkozott a családjával…
Bár mese lenne!
[/su_box]
Régóta kíváncsi voltam az Ólomerdőre, és mivel megfogadtam, hogy több magyar könyvet olvasok, ez épp ideális választásnak tűnt.
Az eleje nagyon gyorsan magával ragadott, Kleinheincz Csilla kifejezetten szépen ír, gazdagon használja a nyelvet, mer eltérni a megszokottól. Talán egyetlen kifejezés volt, ami idegesített, a „körbenyalta a lábát a szoknya”, ez elsőre még rendben volt, ha különös is, aztán a harmadiknál már túl sok lett.
Emese tipikus kamasz, én meg nem véletlenül olvasok idősebbeknek szóló YA írásokat, ugyanis baromira tudnak idegesíteni az ilyen szereplők, még ha tökéletesen élethűnek tartom is. Szerencsére ahogy haladt előre a történet, úgy kezdett el érettebbé válni Emese is. A név pedig gyönyörű megoldás, nagyon tetszett, amikor megláttam. :)
Különös volt számomra, hogy ennyire sok nézőpontszereplőnk volt, és az is, hogy a többségük igenis érdekelt. Rabonbánról szerettem volna többet megtudni, úgy érzem, őt még mindig homály fedi, míg a többi szereplő azért nagyjából kibontakozott. Leginkább talán Firenét kedveltem, át tudtam érezni a helyzetét, és szeretem az ilyen tragikus történeteket, mint amilyen az övé.
Lóna kicsit semleges maradt számomra, valószínűleg azért nem tudtam dönteni, mert valahol őt is megértem, és persze Emese és István annyira szeretné visszakapni őt, valahol meg ugye ott van Firene, és vele együtt én is haragudtam Lónára. Talán pont ő az a komplex karakter, akit sikerült annyira sok szemszögből bemutatni, hogy valóban hiteles lett, és mivel nekem magamnak nincs vele kapcsolatom, nem tudok ítélni. Tetszett, hogy az Özvegy is egészen érthető volt, bár nála azért befigyelt a „mert már mindegy, mert ez már csak így alakult” okfejtés, de ezen annyira nem akadtam fenn. Firtost kissé feleslegesnek éreztem, hogy őszinte legyek, de maga az ötlet jó volt.
A történet egy darabig nagyon fenn tudta tartani a figyelmemet, aztán azután, hogy kiszabadultak az Özvegy várából, valahogy lankadt a lelkesedésem. Nem tudom, hogy ez csak az én hangulatom miatt volt így, vagy van ennek valami mélyebb oka is, nem kezdtem el írástechnikailag elemezni a történetet, azt hiszem, ehhez nem vagyok elég tanult és gyakorlott :), mindenesetre kicsit félretettem a könyvet akkor.
Bevallom, a második rész története sokkal jobban izgat, mint ez az első, Lóna keresése meg Emese tudatlansága annyira nem ragadott meg, inkább maga a világ volt, ami felkeltette az érdeklődésemet, és ez most izgalmasnak tűnik. Mindenképpen beszerzem és elolvasom a folytatást.
És mindenképpen meg kell jegyezzem még, hogy a borító meseszép. Az illusztrációk is tetszettek, de a borító maga… Bár több grafikust tudnának foglalkoztatni a kiadók itthon is, hogy ilyen gyönyörű alkotások szülessenek.
[su_box title=”Értékelés” style=”bubbles” box_color=”#5d1e5f”]
Borító: 10/10
Sztori: 8,5/10
Kedvenc karakter: Rabonbán
Amit leginkább élveztem: A megálmodott világot.[/su_box]