Már régóta el akartam olvasni a könyvet, illetve meg akartam nézni a filmet is, főleg azért, mert ez utóbbiról szuperlatívuszokban nyilatkoztak az emberek. Ma (azaz, hogy egészen pontos legyek, még az előző naptári nap során) befejeztem a könyvet és rögtön utána megnéztem a filmet is. Elsősorban a könyvről fogok írni, de a poszt végén ejtek néhány szót a filmről is.
A könyvről
A történet a következő: egy diktatórikus távol-keleti országban (nyilván egy alternatív Japán, de ez most lényegtelen) kiválasztanak ötven darab harmadikos osztályt. (Ezzel van egy kis problémám, mert szerintem nincs megfelelően elmagyarázva, hogy az ottani oktatási rendszer máshogy működik, mint a miénk. Ha tizenévesek és harmadikosok, akkor az azt jelenti Magyarországon, hogy középiskola 3. osztály, azaz 11. osztály. Viszont néha arról volt szó, hogy milyen lesz majd, ha felveszik őket középiskolába. Ezt az én agyam még elintézte annyival, hogy oké, más az oktatási rendszer Japánban, mint itt, viszont szerintem a fordító dolga lenne, hogy erről írjon egy lábjegyzetet vagy valamit és elmagyarázza. Egyéb dolgok is voltak, amiket jobban elmagyarázhatott volna, de mindegy, azért nagyjából mindent értettem.) Ezek az osztályok részt vesznek a Programban, amelynek során „kutatási célból” arra kényszerítik a diákokat, hogy végezzenek egymással.
Nagyon jól ki van dolgozva a történet. A diákok egy fém pántot kapnak a nyakukra, amelynek több funkciója is van: egyrészt van benne egy nyomkövető, így a Program szervezői mindig tudják, hogy hol tartózkodnak a diákok, másrészt pedig robbanóanyag van benne. Ez utóbbi azért fontos, mert a játéknak szabályai is vannak: ha 24 órán belül nem hal meg senki, akkor mindannyian meghalnak, ugyanis felrobbantják a nyakörveiket. Mivel nem akarják hosszasan húzni-vonni a játékot, a terület (az általunk figyelemmel követett osztály épp egy szigeten van) fel van osztva négyzetekre, s ezek a négyzetek sorra tiltott zónákká válnak: aki idő után a tiltott zónában tartózkodik, annak felrobban a „nyaklánca”.
Nagyon érdekes a könyv olyan szempontból, hogy 42 diákkal operál és megpróbálja a legtöbbet bemutatni. Egy-két oldalban kapunk egy kis háttér-információt, ami legtöbbször segít megérteni a karakterek motivációit. Számomra talán pont ez a fajta megközelítés az, ami miatt nem igazán tudtam beleélni magamat és ami miatt egyfajta távolságtartással kezeltem az egész könyvet. Ettől függetlenül érdekes volt és megmutatta, hogy jól kidolgozottak a mellékszereplők, még azok is, akik viszonylag hamar elhullottak.
Voltak nagyon-nagyon érdekes szereplők, mint például Kirijama Kazuo vagy Kavada Sógo (előbbiről szívesen olvastam volna még), viszont Nanahara Súja és Nakagava Noriko elég semmilyenek voltak számomra. Tipikusan az az eset, amikor vannak náluk sokkal tehetségesebb és a való életben esélyesebb emberek, mégis ők jutnak el elég messzire ahhoz, hogy már jobban kidolgozott, központi karakterekké váljanak. Noriko kifejezetten idegesített sokszor.
Elég hosszú volt a regény, 738 oldalas, viszont pont az előbb említett sok szereplő miatt nem volt unalmas. Azonban, mivel ezt most nem a Kindle-n olvastam, meg kell mondanom, hogy elég nehéz volt tartani sokszor a könyvet. Nagyon vastag és nehéz. Viszont ez legyen a legkevesebb, mert az Ulpius-ház most kivételesen kitett magáért és egy nagyon szép darabot vehetünk a kezünkbe a 2010-ben kiadott regény esetében. A könyv elején van névsor, a végében (illetve a legeljén is) pedig térkép, ami azért nem rossz, ha az ember próbálja figyelemmel követni az eseményeket. Én mondjuk letettem róla, hogy fejben tartsam, hogy melyik zóna vált tiltottá már és épp hol vannak a szereplők, úgyhogy nem foglalkoztam a dologgal annyira, de azért néha oda-odalapoztam a térképhez. Az oldalak tetején is szép csillagos (kicsit hópelyhekhez hasonlító) minta van, illetve felül mindenhova ki van írva, hogy hány szereplő van még életben. Tényleg, egy szavam sem lehet, nagyon szép lett a könyv.
A fordításról nem tudok különösebben nyilatkozni, bár néhol érdekes volt a szöveg megfogalmazása, de simán el tudom képzelni, hogy ilyen volt az eredeti is. Összességében jó kis szöveg volt (eltekintve ugye a kulturális különbségektől, amelyeket szerintem jobban el kellett volna magyarázni, mert az átlagos magyar olvasó annyira nincs tisztában a japán szokásokkal, rendszerekkel).
Az alapötlet mindenképpen zseniális és a megvalósítás is nagyon jó, bár, mint mondtam, tőlem kicsit távolabb állnak az írói technikák, amelyeket Takami Kósun alkalmazott. Jó kis könyv volt, még ha nem is tudtam magamat annyira beleélni, úgyhogy 10 pontból 8-at adok neki. (Talán át kéne gondolnom az eddigi pontszámaimat, mert nem biztos, hogy minden 8 pontos volt annyira jó, mint ez. A molyon egyébként 4,5 csillagot adtam. Valahogy 9 pont soknak tűnik, 5-ből 4 meg kevésnek. Nem vagyok valami konzisztens ezekkel a pontszámokkal.)
Természetesen ennek a könyvnek kapcsán az én esetemben beszélni kell Az éhezők viadaláról is. Kezdjük ott, hogy hiába akartam már régóta elolvasni a Battle Royale-t, először mégis Az éhezők viadalát olvastam. Utóbbi nagyon tetszett, igen, de nem vagyok elvakult fan. Mégis azt kell mondanom, hogy az jobban tetszett. Ennek azonban annyi az oka, hogy közelebb áll hozzám a stílus. De kifejtem bővebben is:
- Point of view
Katniss egyes szám, első személyben meséli el a történteket, a Battle Royale-ban azonban E/3-ban olvashatjuk az eseményeket.
- A karakterek kidolgozottsága
Nekem egyszerűen jobban tetszik, ha a főszereplőt mélyen megismerem, a többi karaktert pedig kevésbé. Azzal, hogy mindenkiről egy kicsit megtudunk, valahogy nehezebben tudok mit kezdeni. Megértem, ha ezzel nem mindenki van így, de nálam ez is Az éhezők viadala felé billenti a mérleg nyelvét.
- A szereplők száma
42 az nagyon sok. Még akkor is, ha viszonylag gyorsan hullanak már az elején is a karakterek. Egyrészt számomra nagyon hasonló volt a sok ázsiai név, még akkor is, ha viszonylag jól meg tudom jegyezni a japán neveket. 42 ember akkor is nagyon sok, na. 24-gyel már jobban boldogultam, főleg, hogy nekik az angolszász nyelvhez közelebb álló neveik voltak (illetve latin eredetű nevek, ugye).
- Romantikus szál
Nőből vagyok, na. Nekem tetszik a romantikus szál Az éhezők viadalában. Viszont Norikót sehogyan sem sikerült megkedvelnem, még ha Súja az elmegy kategóriába is esett.
- A főszereplő/a karakterek kedvelhetősége
A Battle Royale-ban voltak érdekes karakterek, több is (Kavada és Kirijama vitték a prímet, persze), de egyik sem a főszereplő volt. Katniss esetében nem volt gond azzal, hogy azonosuljak a főszereplővel, a Battle Royale-t azonban végig egyfajta távolságtartással kezeltem. Senkit sem kedveltem meg igazán, még Kavadát vagy Kirijamát sem, nemhogy Súját. Norikóról meg aztán ne is beszéljünk…
A filmről
Tehát, mint ahogy a poszt elején említettem (viszont le a kalappal, ha valaki már eddig eljutott az olvasásban :) ), megnéztem a filmet is. Több helyen is olvastam, hogy mennyire jó, illetve elég jó pontokat kapott mindenféle filmes oldalon is. Na, térjünk gyorsan az értékelésre: nekem nem jött be. A végén már nagyon nem is volt kedvem nézni, de úgy voltam vele, hogy azt a 20 percet már csak kibírom.
Nyilván hozzá vagyok szokva a hollywoodi filmekhez, de itt most nem arról van szó, hogy azért nem tetszett, mert nem volt elég színes-szagos-akármilyenes. Nyilván nem két évvel ezelőtt csinálták a filmet, olyan volt, amilyen. Ezzel idáig semmi gond. A baj azzal van, amikor átírnak dolgokat, meglátásom szerint teljesen feleslegesen. Például miért rakták be csak úgy Kirijamát és Kavadát a játékba, amikor a könyvben abba osztályba jártak? Mi volt az a tanárt megvágó dolog a film elején és miért volt a játékvezető egy olyan figura, akit már ismertek, amikor a könyvben egy teljesen ismeretlen emberről volt szó? Ez most egy spoileres kérdés, de miért volt Kavada három évvel ezelőtt a Programban a film szerint, amikor a könyvben az előző Program nyertese volt és emiatt újra kellett járnia a harmadik osztályt… és véletlenül pont kiválasztották? És még sorolhatnám az olyan változtatásokat, amiknek abszolút semmi értelmét nem láttam. Nem került volna többe, hogy azt mondják a szereplők, ami a könyvben volt. Érdekes, de pont fel tudom hozni Az éhezők viadalát, ahol kevés dolgot változtattak meg a filmben. Spoiler: szerintem annyi fontosabb változtatás volt, hogy Katniss vette a kitűzőjét, nem pedig ajándékba kapta a polgármester lányától, illetve Peetának megmaradt a lába a filmben. Az elsőt nem értem. Igazából annyira nem is számítana, de valamennyi jelentősége lesz majd a következő részben. Kíváncsi vagyok, hogy hogyan fogják megoldani. A másodikat pedig… hát, meg lehetett volna oldani, de tulajdonképpen nyilván egyszerűbb így a színésznek, szóval ezt valahol azért el tudom fogadni.
Szóval az a helyzet, hogy míg a könyv tetszett, a film nálam kb. 5 pontot kap 10-ből. Egyáltalán nem kötött le és nagyon feldühítenek a felesleges változtatások, amelyeket a történeten eszközöltek. Persze, kérdés egyébként, hogy ha először olvastam volna a könyvet Az éhezők viadala esetében és csak utána látom a filmet, akkor mit gondolok, de szerencsére itt fordítva történt, így rajonghatok mindkettőért. :)