Az első Anita Blake könyvet talán egy éve olvastam, úgyhogy néha előfordult, hogy nem értettem, mire is utal Anita – sőt, az is előfordult, hogy később sem jöttem rá. De nem is igazán számított. A lényeg megmaradt: a szereplők. És ennyi elég is volt. Ha ez lett volna az első könyv a sorozatból, amit olvasok, akkor is tökéletesen érthető lett volna A nevető holttest, mert kevéssé függött össze az elsővel. Néhány utalást nem értettem volna, illetve kapkodhattam volna a fejemet, hogy most akkor mi is van Anita és Jean-Claude között.
És ezt összességében pozitívumnak értékelem; szép, kerek egész volt a történet (bár hozzá kell tennem, hogy nekem semmi bajom nincsen a folytatásos dolgokkal).
A sztori tulajdonképpen három fő szálból állt, amelyek végül összefonódtak, bár őszintén szólva, nem volt túl mellbevágó, amikor rájöttem, hogy mi a kapcsolat közöttük. Az első szál egy vérengző zombi, amilyenhez foghatót még nem látott senki, és Anita is csak gyanítja, hogy zombi, de nem biztos benne, mivel nem úgy viselkedik, ahogy kéne neki. A második szál Gaynor, egy milliárdos, aki rá akarja venni főhősnőnket arra, hogy egy olyan hullát hozzon vissza a sírból, akinek feltámasztásához emberáldozatra lenne szükség. A harmadik rész pedig Dominga Salvadorról, a vudu papnőről szól, aki rá akarja venni bájos Anitánkat, hogy dolgozzon vele (vagy neki, ahogy tetszik).
Nem volt rossz a történet; semmi extra, de tényleg nem volt rossz. Voltak olyan részek, amiket kifejezetten élvezetes volt olvasni. Például azok, amikben Jean-Claude is szerepelt. De Dominga Salvador karaktere is érdekesre sikeredett, úgyhogy azoknál a részeknél is szívesen olvastam tovább. Hogy egészen pontos legyek, és megérthesse az olvasó is, hogy mit értek „érdekes” alatt, jobban körül kell írnom ezt a kifejezést: érdekesek számomra azok a részek, amiknél már-már izgalmasnak titulálhatom a könyvet, és azért olvasok tovább, mert érdekel, hogy mi fog történni, nem pedig azért, mert éppen olvasni van kedvem.
Anita karaktere még mindig egy kicsit fura nekem. Tele van elvekkel, amelyekhez szigorúan tartja magát, de ezzel együtt letagad maga előtt nyilvánvaló dolgokat, és a szenteskedő keresztény (mert hogy eléggé ki volt hangsúlyozva Miss Blake protestáns mivolta) ruhájába bújik. Ami karakterfejlődési szempontból pozitívnak mondható, az az, hogy sokkal emberibb lett a második részben. Például elhányta magát a bűntett helyszínén, vagy rémálmai lettek attól, amit látott. (Nekem személy szerint egyébként bejönnek az acélidegzetű, érzelmeiket ki nem mutató karakterek, de hát belefért.)
Volt néhány dolog, ami fura volt, illetve kicsit unalmas is: az egyik az, hogy Anita folyton a fegyvereiről dumált, és arról, hogy mennyire védtelennek érzi magát nélkülük, illetve hogy nem menne sehova sem, ha nem lenne legalább a táskájában egy kis kaliberű lőfegyver. Ennek az első leírása még szórakoztató volt, a harmadik már nem. A másik az, hogy folyton szenvedett, hogy nem, és nem akarja megnézni a hullákat, de ó, te jó ég, muszáj. És végül megnézte. Mert hát ez a dolga.
Még egy észrevétel, ez leginkább a fordítással kapcsolatos: kíváncsi lennék, hogy mennyire honosodott meg a „családi ékszerek” kifejezés a magyarban. Vajon érti az olvasók 90%-a, hogy miről is van szó, ha például nem olyan rettenetesen nyilvánvaló, hogy Anita éppen a pasas lába közé szegezi a pisztolyt? Mint angolul tudó, természetesen nekem egyértelmű volt, hogy a „family jewels” kifejezés volt az eredeti helyén, illetve hallottam már olyat, aki szerint ez rendben van „családi ékszerek”-ként magyarul, de én személy szerint inkább valamilyen más megoldást preferálnék.
A borító viszonylag egyszerű, de ízléses. Felkelti a figyelmet, de nem tolakodó. Nekem tetszik, bár tény, hogy erősen hajaz az angol változatra, ami persze nem gond, sőt.
Összességében nem volt rossz, el fogom olvasni a következő részt is. (Ami azt illeti, már el is kezdtem). Adok neki egy 7/10-et. Nem voltam odáig érte, de igazán nincs mit lepontoznom rajta. Magával a könyvvel semmi baj. Egyszerűen csak az én érdeklődésemet nem keltette fel eléggé.