Amikor elkezdtem olvasni a Zabhegyezőt, teljesen ledöbbentem. Annyit hallottam már a könyvről, hogy mennyire jó, milyen újító, milyen csodálatos, stb., hogy azt gondoltam, ez valami komoly dolog lesz. Valami magvas. Valami olyan, amiből oldalanként idézgetni szeretnék majd.
Hát nem olyan.
Holden Caulfield meséli el a negyedik iskolájából való kicsapása utáni három napot, amiket a városban kódorogva tölt. Sok benne a visszaemlékezés, és jó is benne az, hogy eltér a tárgytól néha és érdekes dolgokat mesél el. Történeteket. Aprócska részleteket.
De úgy összességében ennyiről szól. Amit egy mondatban megfogalmaztam. Ide-oda mászkál, néha összevereti magát, randizik egyszer, meg siratja az elhunyt öccsét. Meg nem értettnek érzi magát, amit teljesen át is tudnék érezni, de ő nem keres megoldást. Ő csak van a világban. Pedig tudja magáról, hogy nem jó ez, ami van. Mégsem hajlandó csinálni valamit. Ezt az egyet nem bírom elviselni benne.
A történet tehát nem volt egy nagy durranás, viszont érdekesen volt megírva. És most eltekintek attól, hogy megőrültem a minden második mondat végéhez hozzácsapott „meg minden” szófordulattól. Rövid volt, gyorsan olvasható. Épp a stílusa miatt. De én egy könyvben ilyet… Eh, na, nem. Egy könyv nálam szent. Ez meg egy kicsit meggyalázza az egészet. Még jó, hogy kerek mondatok vannak benne egyáltalán.
Nem is tudnék pontszámot adni rá, molyon se értékeltem, egyszerűen nem is tudom, mit mondhatnék rá. Csalódás volt. Nem értem, hogy mi olyan nagy szám benne. Lehet, hogy akkoriban ez felforgatta az állóvizet, de manapság szerintem ki se adnának egy ilyet. Folyton azon gondolkodtam egyébként, hogy ha valaki kiadna egy ilyen könyvet, akkor csúfos bukás lenne a vége, kivéve ha valami nagyonbölcsész réteg bele nem szeretne valami miatt. De a többiek még csak el sem olvasnák. És valahol megértem, hogy újító lehetett akkoriban meg ilyesmi, és ezért bent van az irodalmi kánonban, de ez mai szemmel szerintem kevéssé értékelhető magvasnak és időt állónak. Sajnálom.
Egyébként a fordítással is voltak problémáim, de ez már csak a jövendőbeli fordító gondja, nem az irodalomkedvelőé. Szerintem volt benne egy kollégium-főiskola/egyetem felcserélés minimum, de még valami más is, amit nem jegyeztem meg. Meg amúgy is: hogy lett a rye-ból zab? Volt már előtte is ez a zabot hegyezni kifejezés, és arra akart hajazni? Vagy csak simán átírta a dolgot? Mert volt az a rész, amikor összekeverte a rozsföldeket a zabföldekkel, ez idáig oké, de ha Salinger zabot akart volna írni, akkor „oat”-ot ír, és The Catcher in the Oat lett volna. De nem az lett. Rye lett. Mindegy, ez már csak a műfordító volt, nem az „irodalomkritikus”.