Ha nem tudnám, hogy valójában egyre öregebb vagyok, biztos azt hinném, hogy most leszek épp 14 éves tinilány, mert eszméletlen, hogy milyen reakciókat hoznak ki belőlem mostanában a dolgok. Először a Catching Fire (szombaton irány a mozi!), most pedig az Arrow…
Szóval az a helyzet, hogy a 2×6 (bár sok negatívumot olvastam) szerintem eszméletlenül jól sikerült. Mégpedig azért, mert nekem mások az elvárásaim, mint az átlagnak. Nekem nem hiányzik az, hogy minden tökéletesen meg legyen tervezve, teljesen realisztikus legyen. Megvan az izgalom, szuper, nem annyira buta a történet, hogy még nekem is rögtön, gondolkodás nélkül feltűnik, hogy itt logikai baki van… Nos, ez nekem elég ilyen téren.
Amiben viszont nagyobb elvárásaim vannak, az a karakterfejlődés, az érzelmi vonal, a rejtélyek, a múlt megismerése. Ebben nagyon jó az Arrow. A második kettőben. Szép lassan adagolják, hogy mi történt Oliverrel a szigeten, behoznak új karaktereket is, majd kiviszik őket, visszahoznak régieket, stb. És szeretem, amikor látunk apróságokat egy-egy szereplőről. Hogy hogyan élnek. Hogy mit gondolnak. Hogy milyenek „a színfalak mögött”, azaz olyan környezetben, amiben ritkán látjuk őket, mert egyszerűen nem oda vannak bekategorizálva.
Ugye visszatért Sara, aki, megmondom őszintén, számomra egy elég antipatikus figura. A színésznő nem szimpatikus, a karaktere önmagában még jó lehetne, de a motivációi, a reakciói… Nem. Amíg csak a badass szőke volt, titokzatosan, addig tetszett. Aztán amikor elkezdte az érzelmi nyavalygást, a családozást, az önmarcangolást… Na, az valahogy nem jött már be. Jól áll Olivernek, nem áll jól a badass szőkének. Egyáltalán nem bánom, hogy lelépett Starling Cityből – bár, gondolom, nem csak a szigeten fogjuk viszontlátni a későbbiekben.
A Laurel-dolgot hála a jó égnek leépítették, vagy legalábbis nincs rajta akkora hangsúly a Dollmaker-ös rész óta. Most, a 2×7-ben volt egy kis lelkizés azért, mert átvette Moira ügyét, de ezt leszámítva nulla a szerepe – és szerintem ezzel mindenki elégedett is így. Tulajdonképpen addig nem idegesített annyira, amíg Tommyval volt, de persze ennek már lőttek, ezt nem lehet visszahozni. Sajnáltam őt egyébként nagyon az évadzáróban, a végére egészen megkedveltem.
Amitől odáig meg vissza voltam, az meg természetesen az „Olicity” szálon történt előremozdulás volt. Nyilván ez volt a legjobb a 2×6-ban [azóta alig bírok megülni a hátsómon, úgy vártam, várom a következő részt, bár, tudom, hogy ebből nem az elkövetkezendő két hétben lesz valami], de annak is örültem, hogy egy kicsit többet megtudtunk Isabel Rochevről és Digről (illetve Dig testvérének halála ügyében is történtek apró fejlemények).
Közben elkezdtem nézegetni Stephen Amell Facebook oldalát. Eszméletlen, hogy mennyi mindent megoszt a rajongókkal, milyen közvetlen, nyitott. Tényleg úgy érzi az ember, hogy szinte neki szól a dolog személyesen. :)
Update: Közben eszembe jutott, hogy még azt akartam írni, hogy mennyire tetszett az a – vagy szándékos, vagy nem – pszichológiai felépítés az Oroszországos részben, hogy Oliver azután fekszik le Isabelle Rochevvel, hogy a nő többször is utal arra, hogy Oliver és Felicity között van valami. Mintha ez is egyfajta önmegerősítés lenne.