„But in your dreams, whatever they be,
Dream a little dream of me.”
Hadd szögezzem le a legelején, hogy nem szoktam képregényeket olvasni. Nem azért, mert nem szeretem őket, hanem mert nem igazán találkoztam össze velük eddig. Neil Gaiman neve azonban hatalmas húzóerő nálam, szóval úgy döntöttem, hogy elolvasom a The Sandmant. (Eszembe sem jutott magyarul olvasni, viszont láttam mostanában egy-két magyar címet, idézetet, ilyesmi… Nem vagyok elragadtatva a fordítástól, úgyhogy jobb is.)
Az első évfolyamot talán a Stardust (Csillagpor) elejéhez tudnám hasonlítani: megtudjuk, hogy honnan is indul a történet, kapunk egy kis hátteret, amivel Gaiman megalapozza a képregény átívelő történetét.
Eredettörténetnek természetesen nem nevezhető, mégpedig azért nem, mert a sztori az Álomvilág Uráról szól, Dreamről, akit fogságba ejtettek a halandók, tehát a múltjáról nagyon sok mindent nem tudunk. Az emberek eredetileg Deatht, a Halált akarták elfogni, hogy aztán uralhassák a világot, ám végül valahogy mégis Dreamet sikerült elkapniuk. Ő pedig nem volt hajlandó megtörni az uralmuk alatt.
Az első évfolyam gyakorlatilag arról szól, hogy mi történt azalatt, amíg Dream fogságban volt. Megismerjük néhány ember történetét, akiket érintett az Álomvilágban történt zavar. Ezek elsőre véletlenszerű választásnak tűnnek, ám később kiderül, hogy pontosan hogyan is kapcsolódnak a történet egészéhez. (Legalábbis így gondolom, mert volt már olyan szereplő a későbbi évfolyamban, aki kulcsfontosságúnak bizonyult a történetben.) Ezt követően Dream kiszabadul, és elindul megkeresni azt a három dolgot, amit az emberek elloptak tőle.
Érdekes volt, hogy megjelentek más szuperhősök is, bár a híresebbekre (pl. Batman) csak utaltak. Volt benne néhány nagyon elborult történet is, mint például az, amelyikben abban az étkezdében voltak. És volt benne olyan is, ami bár egyfajta kitekintés volt, mégis nagyon tetszett és rettenetesen elgondolkodtatónak, inspirálónak bizonyult – ilyen volt számomra a legutolsó történet, amelyben megismerjük Dream nővérét.
Nem mondom, hogy mindenhol tetszett a képi világ, de ez betudható egyrészt a képregény megjelenése óta eltelt 25 évnek, illetve annak is, hogy érdekes ízlésem van.
Összességében nagyszerű élmény volt az első The Sandman évfolyam, csak úgy faltam az oldalakat. Talán jobban örültem volna, ha kevesebbet foglalkozik a történet mindenféle karakterekkel, illetve nem kezdődik szinte minden szám valaki mással, hogy aztán végül Dreamnél fussanak össze a szálak. Jól fel van építve, nem lehet egy szavam sem rá, de én azt a fajta történetírást preferálom, amikor egy kiemelt szereplő szemszögéből (vagy legalábbis szinte állandó jelenlétével) éljük meg a cselekményt.
9/10.