Nehéz lenne megfogalmazni, hogy milyen is a jó fordító. Olvastam már olyan megközelítést, amely szerint a jó fordító láthatatlan, mivel bármiféle veszteség és „kézlenyomat” nélkül ülteti át a forrásnyelvi szöveget a célnyelvre. Ilyen a tökéletes fordítás, ez a cél. És ilyen nem létezik. Nincs tökéletes fordítás, óhatatlanul is hiba csúszik a számításba. Mindig.
Nem titkolom, azért írom ezt a bejegyzést, mert valaki megjegyzést tett az egyik fordításomra – nem az egészére, nem a stílusára, nem valami olyasmire, amiből tanulni lehetne. Olyan hibáról van szó, ami egyértelműen véletlenül került bele, hiszen nem arról van szó, hogy nem ismerem ezt az alapvető szót. Én véletlenül leírtam, és nem vettem észre az önellenőrzés során, a szerkesztőnek pedig nem tűnt fel. Mindketten ludasak vagyunk, még csak véletlenül sem szeretném áthárítani a felelősséget.
De amikor egy olvasó (fordítási szempontból feltételezhetően laikus) megjegyzést tesz akárkinek a fordítására, akkor elgondolkodom a fordító szerepén. Nem egy hálás feladat. Ha az ember nem a Harry Potter fordítója, aki talán az egyetlen, akit név szerint ismernek az emberek (már ha egyáltalán…), akkor csak és kizárólag akkor veszik elő, ha valami elrontott. Nagyon ritkán fordul elő, hogy valakire azt írják, tényleg jól végezte a munkáját. És ha jól megnézzük, ez is akkor történik meg, amikor olyan forrásnyelvi szövegről van szó, ahol lehet brillírozni. Egy fantasynél (pl. Harry Potter) vagy egy különleges nyelvezeten megírt regénynél (pl. a Napernyő Protektorátus) észrevehető, ha jól sikerül a fordítás – mégpedig azért, mert az ilyesmit nagyon könnyen el lehet rontani. Hogy szabadon idézzem egy A modern fordító és tolmácsban szereplő cikk gondolatát: nagyon vékony határ húzódik a zseniális fordítói megoldás és a félrefordítás között.
Ezt leszámítva a fordítótól azt várják, hogy úgymond váljon láthatatlanná. Ez természetesen nem fog sikerülni, hiszen mindannyiunknak van egy adott stílusa, szóhasználata, ami akarva-akaratlanul beleivódik a szövegbe. Ilyen szempontból a fordítás egyfajta önálló alkotásnak számít – még akkor is, ha a fordító igyekszik az eredeti szöveghez ragaszkodni.
De azon talán kevesen gondolkodnak el, hogy hogyan is történik egy regény fordítása. Nagyjából ilyen lépésekben zajlik a folyamat:
1. Megbíznak a fordítással, megkapjuk a szöveget.
2. Elolvassuk a szöveget. (Jó esetben előre az egészet, de néha egyszerűen nincs rá idő, így párhuzamosan zajlik a 2. és a 3. lépés.)
3. Lefordítjuk a szöveget.
4. Leellenőrizzük a fordítást.
5. A lefordított szöveg eljut a szerkesztőhöz, aki összeveti a forrásnyelvi és a célnyelvi szöveget, és tartalmi-nyelvi szempontból megszerkeszti azt.
6. A fordító visszakapja a szöveget, és átnézi a változtatásokat, megbeszél bizonyos kérdéses pontokat a szerkesztővel. (Ez a lépés néhány kiadónál sajnos hiányzik, pedig nagyon hasznos.)
7. A szöveg a korrektor(ok)hoz, a tördelő-szerkesztőhöz, majd a nyomdába, végül pedig az olvasóhoz kerül.
[Az utolsó pontról nincsenek 100%-ban pontos információim, csak sejtem, hogy így zajlik a folyamat azután, hogy a szerkesztő is leadta a megszerkesztett fordítást.]
Mindez hónapokba telik. Mind a fordítók, mind pedig a szerkesztők rengeteget dolgoznak egy-egy könyvvel, és igyekeznek legjobb tudásuk szerint formálni a szöveget, hogy az majd később élvezhető legyen az olvasók számára, és ugyanolyan élményt nyújtson, mintha az eredeti nyelven olvasná valaki. Ez a cél. Csakhogy sajnos néha előfordul, hogy hibázunk. Például túlságosan fáradtak vagyunk, és véletlenül mást írunk, mint ami az eredeti szövegben van. És az is lehet, hogy ezt a szerkesztő nem veszi észre. Itt is vannak súlyosabb és kevésbé súlyos hibák. Súlyos hibának olyasmi minősül, ami az egész mondat, szövegrész értelmét megváltoztatja. Vagy ha teljesen értelmetlen a mondat, ha kilóg a szövegkörnyezetből. Enyhébb hiba akkor van, ha a szöveg egészének értelmezését nem akadályozza az adott félrefordítás. Még kevésbé súlyos az, ha például oda nem illő, magyartalan szóhasználattal fordítunk valamit. Itt is vannak tehát fokozatok. Arról nem is beszélve, hogy az adott félrefordításoknál, fordítási hibáknál is látszik, hogy mi az, amit nem értett, esetleg teljesen félreértelmezett a fordító, ezért leírt valami baromságot, és látszik, hogy mi van akkor, ha véletlenül valami félrement, és egyértelműen nem arról van szó, hogy a fordító nem értette az eredeti szöveget. Persze, fel lehet, sőt, fel is kell hívni az ilyesmire a figyelmet, de óriási különbségek vannak a lehetséges fordítási hibák között.
Mutatok egy-két példát:
Ez súlyos félrefordításnak számít, A testbérlőkben olvastam:
165. oldal
A személyzet nem nagyon szereti, ha rám kell várni, amikor a nagyapám nincs itt.
The staff doesn’t really like having to wait on me when my grandfather’s not here, though.
Nem várni rá (az wait for me lenne), hanem kiszolgálni őt. Amiből a waiter szó is jön. A pincérekkel, felszolgálókkal kapcsolatban szoktam leginkább ezt a szót hallani. Se füle, se farka nem volt az egésznek.
A Mila 2.0-ban pedig például ezt láttam, ez nem számít súlyos félrefordításnak, bár egyértelműen abból ered, hogy nem volt tisztában a szóhasználattal se a fordító, se a szerkesztő, vagy nem tűnt fel nekik:
teniszcipő
tennis shoes
Itt egyértelműen arról van szó, hogy ez egy edzőcipő, nem volt szó semmiféle teniszezésről, és így is hívják többek között az edzőcipőt angolul. De végső soron tök mindegy, a lényeg az volt, hogy felveszi a cipőjét a lány.
Talán a barátnőmnek volt igaza, amikor azt mondta, hogy mostanában már kezd divattá válni a fordítási hibákra vadászás. De az is lehet, hogy már túl sokat mozgunk ilyen körben, nagyon ráállt az agyunk, azért találkozunk ennyit ezzel a jelenséggel. Én már nem tudok a magam szórakozására magyar nyelvű könyvet úgy olvasni, hogy ne vegyem észre a fordítási/szerkesztési/nyelvhelyességi/helyesírási hibákat. Ami, persze, nem azt jelenti, hogy nem követek el hibákat.
Egyébként nagyon nehéz elfogadni, amikor valaki kritikával illeti az ember munkáját, főleg úgy, hogy nem teljességében nézi azt. Nincs olyan szöveg, amiben ne lenne hiba. Fordításilag, nyelvhelyességet tekintve, helyesírásilag, nyomdailag, akárhogyan. Semmi sem tökéletes. De hatalmas különbségek vannak a megjelent fordítások között, elég csak A szürke ötven árnyalata körüli fordítási botrányra gondolni, és összevetni azt a fordítást a rengeteg jól lefordított könyvvel. Az mindenesetre biztos, hogy nem értékelik a fordítók munkáját eléggé, és éppen ezért is örültem annak, amikor láttam, hogy a Magyar Könyvek Viadalán a fordítókat is díjazzák. (Más kérdés, hogy meg lehet nézni, mi alapján nominálták a jelölteket, mennyire népszerű könyveket magyarítottak az adott fordítók, de azért az alapötlet szép és jó.)
Egy szónak is száz a vége, a lényeg az, hogy errare humanum est, bocsi, ha valamit véletlenül félrefordítottam. Sajnos, megesik. :)