Megmondom őszintén, hogy azt hittem, ha majd elkezdek dolgozni, akkor több időm lesz. De nincs.
Persze én nem azzal számoltam, hogy lesz egy hatórás állásom, ami hetente váltakozva teljesen szétbassza az életemet, még ha elviselhetőbbé is teszi a munkát, mert kevésbé monoton. (Ez alatt azt értem, hogy nem minden nap felkelek x-kor, elkezdem a munkát y-kor, befejezem z-kor, hanem hetente váltakozik, úgyhogy legalább egy kis változatosság van benne. Egyik héten korán kell kelni, ami számomra halál, viszont van szünet benne, nem egyszerre kell a hat órát letolni, ami ennél a munkánál halál unalmas és fárasztó. Ha pedig este dolgozom, akkor alhatok rendesen, azonban cserébe egyszerre kell tolni a hat órát, ami, mint említettem volt, agyrohasztó.)
Tehát én azzal számoltam, hogy lesz majd egy munkám, mondjuk lehetőség szerint nyolc óra, bemegyek, letolom, hazamegyek és azt csinálok, amit akarok. Nos, nem így van. Mivel emellett tanítok is, ami azt jelenti, hogy gyakorlatilag nincs egyetlen szabad napom se, amikor azt csinálhatnék, amit akarok. És szét vannak szabdalva a napjaim, mert valaki ekkor ér rá, valaki meg akkor.
Ez önmagában nem gáz egyébként, viszont mindent csinálok, csak azt nem, ami miatt elvileg ezt az évet „kivettem szabadságnak”: nem németezek. És én már most látom előre, hogy ebből nem lesz nyelvvizsga pár hónapon belül. Ami azt illeti, én ezt már feladtam. Tanárt se sikerült találni, időm sincs rá. Nem bírom egyszerűen már. Nyilván még jobban meg kéne erőltetnem magamat, de sajnos nem érzem azt legbelül, hogy nekem milyen jó lesz majd, ha beszélek középszinten, ha felvesznek arra a mesterképzésre, amit kitaláltam, mert a többi egyáltalán nem érdekel…
Parkolópályán van az életem. De azt is mondhatnám, hogy vakvágányon.
Szeretném elkezdeni építeni az életemet, de hogyan, ha azt sem tudom még, hogy hol fogok végül kikötni? Ha tényleg az a cél, hogy elmenjek külföldre, akkor teljesen felesleges itt elkezdeni egy szánalmas karriert (nem mintha sok lehetőségem lenne rá jelenleg), mert kint nem fogom tudni folytatni. Mármint, úgyis alulról kell megint kezdeni, akkor minek?
Nagyon durván belekerültem amúgy a depressziós spirálba, mert abszolút kilátástalannak látom az életemet jelenleg. Meg tudnék élni nyomorúságosan, két fizetésből kicsit kevésbé nyomorúságosan, de abból nem lesznek technikai újdonságok meg külföldi utazás meg ilyesmi. Abból az lesz, hogy verjük a seggünket a földhöz, ha lesz mit enni.
Az a nagy büdös helyzet, hogy én nem tudom követni az álmaimat, mert akkor éhen halok. Tény, hogy írásból nem lehet megélni Magyarországon. Ennyi. Ezt el kell fogadni. Arra meg nincs időm, hogy munka mellett írjak ÉS tanuljak. Egyszerűen nem megy.
Valahogy folyton F. jut eszembe. Hogy mennyire hasonlítunk. Neki is van egy művészi álma. Ha választhatna, egy szempillantás alatt azt választaná, hogy minimálisan meg tudjon élni belőle, de azt csinálhassa, amit szeret. Így vagyok vele én is.
Az a helyzet, hogy vagy követed az álmaidat vagy biztosra mész.
Érdekes gondolatok formálódnak egyébként bennem így kétségbeesésemben. Mert lassan kezd nem érdekelni a biztos. Mert a „biztos” sem biztos. SENKI nem garantálja, hogy lesz munkám mesterképzés után. Legalábbis jobb, mint most. Nem láttam az álláshirdetéseket, amikben engem kerestek volna, csak sajna az alapképzéses diploma ehhez nem elég. Amit meg valóban szívesen csinálnék fordítás terén, ahhoz nem diploma kell, hanem ismeretség és/vagy óriási szerencse. Mint amilyen volt már első körben, de ettől sajnos nem kerültem még be a magyar fordító véráramba. Tök feleslegesen bombáztam a kiadókat levelekkel, le se szartak. Így, szó szerint. Van, amelyik sablon üzenetet írt vissza, van, amelyik semmit.
Na, ez a magyar valóság. Isten hozott, paraszt!